Fiatalon házasodni: jó ötlet vagy ostobaság?

Jól szituált negyvenes házaspár, két fiuk van. A gyerekek egyike már éppen kirepült a fészekből, a másik is próbálgatja már a szárnyait. A szülők lényegében szabadok. Anyagi biztonságuk révén most már azt tehetnének, amit akarnak. Eljárhatnának színházba, moziba, kipróbálhatnák a legjobb éttermek kínálatát, bármikor szakíthatnának időt egy jó kis pihentető wellness-re, elmehetnének kirándulni, bortúrára, bárhová, ahová csak kedvük tartja. Mégsem teszik, mert már csak egyetlen dolog jár az eszükben: hogy mikor szárad meg a tinta a válási papírokon.

Az elmúlt néhány évben a környezetemben nagyon sok hasonló házasság ment tönkre, ami engem, a velejéig romantikus lelket teljesen összetört. Különösen akkor, mikor a szűk környezetemben történt meg mindez. Egyre inkább azt kezdtem érezni, hogy a házasság manapság nem más, csupán egy határozott idejű szerződés, amit 10-15-20 évre megkötünk, aztán mindenki mehet arra, amerre lát. Ám pont ez az elkeseredettség sarkallt arra, hogy végiggondoljam, mi is lehet a baj ezekkel a frigyekkel, és egyre jutottam: nem éri meg fiatalon férjhez menni.

Előre tisztáznám, nem az a célom, hogy ítélkezzek bárki felett, soha nem tennék ilyet, hiszen nem tudhatom, hogy egy ember élete miért alakult úgy, ahogy. Amit leírok, csak a saját magam okfejtése, tapasztalata, valósága.

Húsz-harminc évvel ezelőtt teljesen normálisnak számított, ha valaki idejekorán férjhez ment, szült néhány gyereket, aztán jöhettek a könnyebb-nehezebb mindennapok. Egyszerre kellett egzisztenciát teremteni, gyereket nevelni, dolgozni a megélhetésért, a jövő biztosításáért, ami huszonévesen nem volt egyszerű, harmincéves korra pedig kifejezetten fárasztóvá vált. A feszültség begyűrűzött az egyetlen olyan közösségbe, ahol az asszonyok és férjeik a legtöbb időt töltötték, azaz egymás társaságába. A párok egyre távolodtak egymástól, mert a hétköznapok problémái eleven teherként nyomták a vállukat.

Ezek az emberek egyáltalán nem éltek. 16-18-20 évesen nem jártak el szórakozni. Nem tapasztalták meg a szerelem sokszínűségét. Nem tudtak kiteljesedni, mert meg kellett bizonyos komoly szerepeknek felelni, ami nem adott lehetőséget arra, hogy fiatalok legyenek, és élvezzék az életet. Ez talán akkor nem is zavarta őket, viszont, ahogyan nőttek a gyerekek, egyre inkább úgy érezték, szükség van a szabadságra. Most pedig, hogy a gyerekek a maguk útjait járják, és a család béklyói már nem kötik őket, a világra nyitva új utakat keresnek: jellemzően egy másik ember oldalán. Középkorú nők tiniként viselkedve, fülig szerelmesen - néha a józan eszüket teljesen elvesztve - élik meg azt, ami kimaradt az életükből. Bulizni járnak, és olyan dolgokat próbálnak ki, amik kimaradtak az életükből - de ebbe ne menjünk bele, ez egy másik téma. Ráadásul megígértem, hogy nem ítélkezek.

Helyette inkább elgondolkozom azon, hogy ennek tudatában miért dönt úgy sok velem egykorú, a húszas évei elején-közepén járó nő, hogy eljött már az ideje a házasságnak és a gyerekvállalásnak? A Facebook hírfolyamát végigpörgetve ugyanis azt látom, hogy minden héten férjhez megy valamelyik gyerekkori ismerősöm, barátom, osztálytársam. Egyesek örömtelien jelentik be, hogy a gólya hamarosan ellátogat hozzájuk az első csemetével, mások azt posztolják, hogy ISMÉT gyermekáldás elé néznek. Ő lesz a család második, harmadik, negyedik jövevénye.

Szívből gratulálok nekik, és csak azt kívánom, hogy maradjanak mindig ilyen boldogok, mint ezekben a pillanatokban. De egyúttal megszólal bennem egy szarkasztikus kis felhang: tényleg ezt akarják? Elégedettek ezzel? Jóformán még nem is éltek, az iskolapadból kiugorva máris összekötik az életüket egy másik emberrel.

Talán velem van a baj, de nem érzem, hogy 25 évesen készen lennék egy ilyen lépésre. Annyi mindent szeretnék még csinálni, mielőtt valakihez hozzákötöm az életemet, tele vagyok tervekkel, és lehet önzőnek nevezni, de szeretnék még magammal foglalkozni, mielőtt másoknak adnám magam. Ugyanis azt gondolom, hogy, ha családom lesz, akkor majd csak értük fogok élni, ők lesznek az elsők. De ahhoz, hogy valóban rájuk tudjak majd koncentrálni, szükségem van arra, hogy előtte megvalósítsam magamat, az álmaimat.

Le lennék a korosztályomtól maradva? Lehet. Sőt, biztos. De azt kell, hogy mondjam, nem zavar. Persze, irigykedve figyelem én is, milyen szép menyasszony volt az, akit a középiskolában kirekesztettek, mert nem volt elég menő. Nézem a gyerekeiket, akik nagyon édesek, de nem érzek fájó űrt a szívemben, ha arra gondolok, hogy nekem ez még nem adatott meg. 25 éves vagyok, és bátran lehet bolondnak nevezni azért, mert hiszek abban, hogy, ha egyszer házasságra lépek, az örökké fog szólni. A szüleim példájából látom, hogy harmincon felül kezdődik csak igazán az élet, ha valaki ekkor dönt a családalapítás mellett, akkor sem marad le semmiről. Sőt, olyan családi hátteret tud nyújtani a párjának és a gyerekeinek, amit huszonévesen egészen biztosan nem.

• házasság
• Lélekprojekt