Kamatostól megfizeted a Facebook-használatot: tudod, mit adsz érte?

Többször eszembe jutott már, a napokban viszont még az eddiginél is jobban elgondolkodtatott valami, látván egy elég szomorú jelenséget, ami sajnos egyre csak gyakoribbá válik.

Ha az ember felszáll a metróra, és körbenéz, szinte biztos, hogy az utasok fele a mobilját bújja, kizárva a külvilágot, élve a mobilinternet nyújtotta lehetőséggel, hogy még csak arra az időre se kelljen leszakadni a Facebookról vagy nélkülözni az ismerősökkel való chatelést, ameddig tömegközlekedik. Pár éve még könyvet, újságot látott az ember a többi utas kezében, vagy épp a napi dolgokon elmerengő arcokat. Akkor volt idő olvasni, akkor volt idő kicsit ráncba szedni a gondolatokat a munkahelyi teendők és az otthon várakozó teendők közt félúton. Most, bár még mindig sokak töltik így az időt a kiindulóponttól a célállomásig, sajnos azoknak a száma, akik derékig a mobiljukba bújnak ilyenkor, rohamosan szaporodik, kiváltképp a fiatalok körében.

Ami még ennél is szomorúbb látvány számomra, amikor nemcsak egyedül lévőket, hanem társaságokat, barátokat látok együtt, tizen-huszonéveseket, fiúkat-lányokat egyaránt, akik ahelyett, hogy nevetgélnének, kibeszélnék a csajozós és pasizós kérdéseket meg a sulit, ülnek egymás mellett, és mindannyian a mobiljukat bújják. Társas magány ez valahol, mert együtt vannak, és mégsem - fizikailag egymás mellett, de gondolatban távol. Nézik, ki mit posztolt, mit írtak az ismerősök a falra, milyen fotót tettek fel. A virtuálisban vannak a valós helyett, olyanokkal kommunikálnak, akik nincsenek jelen, holott épp egy jó barát ül mellettük, akivel mindenről, a világon mindenről lehetne beszélgetni. Helyette csak meg-megmutatják egymásnak, mi vicceset látnak a Facebookon, felnevetnek, aztán folytatják a dolgot, akár otthon, akár egy kávézóban, akár egy buliban vagy akár a nyaraláson is, ahol ezernyi szuper közös élmény várhatná őket. Ha meg fotóznak, nem az emlékek dokumentálásában, hanem a Facebook-albumukban gondolkodnak, vajon mennyien lájkolják majd az adott képet.

És ott vannak a párok, akik randizni mennek, romantikázni kettesben, de amint kihozza a pincér a rendelésüket, nemhogy belefeledkeznének a meghitt teázásba vagy kávézásba, na meg egymásba, inkább lefotózzák a csészéket, vagy közös szelfit csinálnak, és ha a 12. már elég jól sikerült, rögtön nyomják is fel a Facebookra. Aztán érkeznek a lájkok, a telefon pittyeg, kétpercenként kézben van, a gondolatokat is eltereli, és huss, el is tűnt a pillanat varázsa. Átélhették volna, helyette a becsekkolást választották. Egy fotó, egy státusz segítségével, sárga irigységet keltve másokban megosztották azt az élményüket, amit ők maguk valójában meg sem éltek.

Ne értsetek félre, kérlek. Én nem állítom azt, hogy a Facebook haszontalan, vagy hogy én még soha sehonnan nem csekkoltam be. Én is csináltam már ezeket, mint a legtöbb Facebook-felhasználó, csak már eljutottam arra a pontra, hogy gondolkodom. Aláírom, hogy a közösségi oldal, bár milliónyi hátránya van, előnyökkel is bír. Lehetőséget ad olyanokkal kapcsolatot tartani, akikkel ritkán adatik meg a találkozás, egy közös pontot jelent akár különböző országokban élők közt is, és remek színtere lehet a személyes találkozások leszervezésének - ami viszont akkor igazán értékes, ha olyankor a mobil a táska mélyén lapul.

Csak azt mondom tehát, hogy mérlegelni kell. Ne maradjon le senki a legszebb pillanatokról, mert éppen a Facebookra készít képet, vagy becsekkol. Olyan sokat veszíthet így az ember, és észre sem veszi. Az élet szép, el a szemekkel a kijelzőről!

• Lélekprojekt