Esküvőszervezés: minden menyasszony megbolondul?

Az esküvőszervezésnek számos kellemes perce van. Ilyen, amikor munkaidőben menyasszonyi frizurákat nézegetsz a neten, vagy azt próbálod eldönteni, hogy kálából, esetleg rózsából legyen inkább a csokor.

De a pozitívumok kéz a kézben járnak az olyan hiábavaló díszítőelemekkel és puccos kellékekkel, melyek pár hét leforgása alatt a legjózanabb gondolkodású arából is hisztérikát varázsolhatnak. Ha bárki kérdezi, szerintem a székszoknyák és a vendégajándékok fogják okozni a világ pusztulását. Mindkettő egy újabb plusz költség, miközben semmi nem múlik azon, hogy jelen vannak-e a nagy napon, vagy sem. A lényeg, azt hiszem, ennél sokkal mélyebben bújik meg.

Esküvő: extrákkal, vagy ahogy szeretném?

Ne tagadjuk, minden kislány álma, hogy egyszer hófehér, habos-babos tündérruhába bújva mondhassa ki a boldogító igent a királyfinak a család és barátok előtt.

Ám az esküvőre készülődés csak addig a pillanatig vágyott, rózsaszín ábránd, amíg bele nem kezdesz a szervezésbe. Ha rendelkezésre áll az összes szükséges anyagi forrás, talán valamivel gördülékenyebben megy a dolog, de néhány ponton még akkor is rémesen bosszantó az egész.

A nagy napnak ugyanis megszámlálhatatlan felesleges kelléke van: az emlékkönyvtől kezdve a lampionokon és a trash the dress fotózáson át egészen a fent említett vendégajándékokig. Az évek során egyre több elem tűnt fel a színen.

Utóbbit kifejteném: a lakodalom lényege, hogy a rokonokat és a barátokat az ifjú pár meghívja egy többfogásos vacsorára, ami után egész éjjel megy a mulatozás, az italfogyasztás pedig korlátlan. Nyilván nincs olyan vendég, aki ezen kívül még köszönőajándékra vágyik.

És őszintén szólva a dobócsokrot sem igazán értem: vagy megtartod a bokrétát, vagy csatarendbe állítod a vendégsereg hajadon tagjait, és hagyod, hogy megküzdjenek érte. Vajon miért kell mindkettő?

Többé-kevésbé megfontolt embernek tartom magam, de ebből a színes, csábító, cukormázas kavalkádból embert próbáló feladat kiszűrni, hogy mire van valóban szükség, és mi az, amit inkább csak mások gondolják, hogy kell nekünk. Persze minden esküvőjére készülő pár szeretné, ha a nagy nap igazi ünnep lenne. Olyasmi, ami emlékezetes, amiről a fotókat majd meg lehet mutatni a gyerekeknek, az unokáknak. De nem biztos, hogy erőszakosan ünnepélyessé kell tenni valamit, ami természeténél fogva eleve az.

Mi a lényeg?

Egyelőre senki nem vetette fel, hogy esetleg kellene nekünk 30 csepeli magasröptű hófehér keringő galamb, amik abban a szent pillanatban szállnának fel a napsütötte égbolt felé, hogy a szertartás végeztével átlépjük a templom küszöbét. Mázli, mert félek, nem érnék meg a másnapot. Nyilvánvaló az is, hogy nem lesz lovas hintó, mert nem vagyok szentül meggyőződve róla, hogy illik hozzánk a feldíszített fogat meg a négy lipicai mén.

De még így is rengeteg megválaszolatlan kérdés maradt, melyekre záros határidőn belül felelni kell. És már csak abban bízom, hogy a hosszas szervezés közepette nem feledkezünk meg a legfontosabbról: hogy ez az egész voltaképpen rólunk szól. Arról, hogy úgy döntöttünk, ezután már nem Te és Én, hanem Mi vagyunk - együtt, jóban-rosszban. Nem apró izzókról, amivel az egész lakodalmat körbe lehetne tekerni, nem hófehér damasztabroszokra terített zöld organzafutókról és nem is arról, milyen lesz az esküvői torta. "Csak" kettőnkről és a jövőbe vetett hitünkről.

• szerelem
• esküvő
• Lélekprojekt