A világ legjobb tanító nénije

Azt hiszem, szerencsések vagyunk. A június eleji pedagógusnapról nem meghatott, enyhén krétaporos arcú tanerők jutnak eszünkbe, hanem Jutka néni - aki ma már csak Jutka. Nem a szülők által sietve reggel a gyerek kezébe nyomott pár szál, szalaggal átkötött gerbera villan be, sokkal inkább egy utánozhatatlan kezdet, amit neki köszönhettünk.

Amikor rá gondolok, nem elsősorban az iskolai dolgok rémlenek fel, a vidám, kreatív, vagány szavak kergetik egymást a fejemben. Az a fajta tanító néni, akivel a kapcsolat nem az osztályteremtől a tanári ajtajáig húzódik, és nem is szakad meg az iskola bejáratánál, jócskán túlnyúlt azon. Gyerekzsúrok gyakori vendége volt, és nála is rendszeressé váltak a kézműves délutánok. Azt hiszem, a batikolás volt a favorit, mely technika elsajátításának hála olykor még kamaszkoromban is kékre, pirosra, zöldre színeztem az otthoni fazekakat - ha éppen eluntam a ruhatáram.

Tőle tanultuk, hogy a langyos, futó nyári záportól nem kell tartani, sőt, akkor a legjobb, amikor mi is vele szaladunk. Örökké hálás leszek, hogy megszerettette velünk a színházat, és hogy első osztályban az egész iskola előtt adhattuk elő a Szilvásgombócot - talán mondanom sem kell: zajos sikerrel. A Padlás azóta is etalon, ami nemcsak a gyerekkoromat, hanem eddigi felnőtt életemet is végigkísérte.

Számos táborozás, biciklitúra, kirándulás és nevetés emléke rémlik fel az általános iskola első négy évéből. Talán nem szorul magyarázatra, hogy tízévesen a vizeslavór aljáról kéz nélkül, versenyben kienni a cseresznyét miért felülmúlhatatlan élmény.

Mindeközben az iskolai dolgokra kevésbé emlékszem. Pedig tudom, az olvasást is akkoriban szerettem meg - ebben már Janikovszky Éva és Erich Kästner keze is benne volt.

A számtalan első benyomáson és vidámságon túl abban is segített minket, hogy megértsük, az ember életéből a jó dolgok nem illanhatnak el egyik napról a másikra: a negyedik osztály befejezésével sem engedte el a kezünket. A kamaszkor küszöbén lépdelve gyakoribbá váltak a csoportos eszmecserék, és nem maradt el a négyszemközti lélekápolás sem.

Az írás-olvasás tudománya mellett még annyi mindenre tanított bennünket, hogy - hiába is próbálnám - képtelenség sorra venni. Azt hiszem, nyugodtan leírhatom, hogy a kilencvenes évek elején indult osztályból egyikünk sem lenne ma ugyanaz az ember, ha nem ő van velünk ott a startvonalnál. Igen, biztosan tudom, hogy szerencsések vagyunk.

• pedagógus
• Lélekprojekt