Legalább 70 férfi erőszakolta meg, a férje begyógyszerezte, filmre vette - Lányuk megrázó könyvet írt

- Videókat találtunk, amelyeken az alvó, nyilvánvalóan bedrogozott anyósát férfiak erőszakolják – hangzottak el a szavak a telefonban Caroline Darian férjének. A férfi úgy érezte, mintha egy szakadék nyílna meg alatta. Tudta, hogy az életük már sosem lesz ezután ugyanolyan, és felesége teljesen összeomlik, ha megtudja. Ezért is kérte a családot, hogy segítsenek elmondani neki.

- Caro, apád ma reggel óta rendőrségi őrizetben van, és nem fog kiszabadulni. Börtönbe kerül. Apád altatókkal és szorongásoldókkal gyógyszerezett be. Ez nem minden. Az apád férfiakat is meghívott a házba, amikor én eszméletlenül feküdtem a hálószobánkban. Több fényképet is láttam magamról, amint hason fekve alszom az ágyban, és mindig más férfi van mellettem, mindig idegen férfiak – mondta anyja a telefonba. Caroline-nak elhomályosult a világ, ordított. Mindez 2020 novemberében történt.

A Pelicot-ügy áldozatának lánya könyvet írt

- Az apjuk legalább nyolc éven keresztül rendszeresen begyógyszerezte az anyjukat, szexuális erőszak céljából. Mindezt lefilmezte és feltette az internetre – közölték a rendőrségen Caroline-nal és testvéreivel, ahogyan azt a szerző a könyvében is írja.

A Pelicot-ügy kirobbanása tavaly az egész világot sokkolta. A bírósági tárgyalások 2024 szeptemberében kezdődtek Avignonban. Az áldozat, Gisele Pelicot közel tíz éven át kapott a tudta nélkül nyugtatókat, altatókat a férjétől, melyeket általában az ételébe, italába kevert.

Több mint hetven férfi erőszakolta meg – 22 és 71 év közöttiek - közülük ötvenet sikerült bíróság elé állítani, és 46 vádlottat nemi erőszakban, kettőt erőszakoskodás kísérletében, további kettőt pedig szexuális zaklatásban találtak bűnösnek. Az asszonyt legalább 200 alkalommal erőszakolták meg, átlagosan kéthetente egyszer.

Lányának megrázóan őszinte könyve idén jelent meg „És többé nem hívlak apának” címmel, melyben részletesen leírja, mi történt, és mindezt hogyan élte meg ő és családja úgy, hogy nemcsak édesanyja, hanem ő maga is áldozat volt. A nők elleni erőszak megszüntetésének világnapján a Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen (NANE) munkatársát, Gyulai Katalint kérdeztük az ügyről.

Interjú a NANE-val  

- Caroline Darian apjának tetteire úgy derült fény, hogy három nő szoknyája alá videózott egy plázában, ők pedig feljelentést tettek. Ezután a rendőrség átvizsgálta a digitális eszközeit, és ezek között találták meg az anyjáról készült felvételeket. Magyarországon mi történik, ha egy nő hasonló eset miatt fordul a rendőrséghez?

Az az általános tapasztalat, hogy sajnos kevéssé valószínű, hogy komolyan veszik, ha egy nő azzal fordul a rendőrséghez, hogy a szoknyája alá fotózott vagy videózott egy férfi. Ha sikerül is megtenni a feljelentést, csekély az esélye, hogy kézre kerítik az elkövetőt. Még kevesebb, hogy egy ilyen ügyben elmarasztaló ítélet szülessen.

Az áldozatok segítésére szolgáló hivatalos szervek hozzáállása az ilyen bejelentésekhez sokszor áldozathibáztató.

Ahogy bánnak a nőkkel, akik erőszak áldozatai, az nem ritkán megalázó vagy kioktató. Vannak persze pozitív példák is, de ezek esetlegesek. A rendőrséghez forduló nők tapasztalata legtöbbször az eljáró személyen múlik, azon hogy ő mennyire elkötelezett, lelkiismeretes és emberséges. Gyakorlati tapasztalata hasonló ügyekben inkább a jogi téren szakértő társszervezetünknek, a Patent Egyesületnek van.

- A szerző többször is leírja könyvében, hogy bűntudatot érez, amiért nem vette észre, hogy édesanyját rendszeresen gyógyszerezi az apja a tudta nélkül, és idegen férfiaknak engedi, hogy megerőszakolják. Azt is, hogy szégyent érez, mert az egész világ megismerte a történetüket. Hogy lehet az ilyen érzéseket feldolgozni, hogyan lehet megküzdeni velük?

Ez egy olyan kegyetlen visszaélés, amivel szembesülni sokkoló, és komoly krízist okoz.

Olyan megrázó élmény, ami alapvetően forgatja fel az ember életét, és kihatással van annak szinte minden szegmensére. Ennek megfelelően az élmény feldolgozása egy összetett, lelkileg-érzelmileg igen megterhelő folyamat. Mindaz, amivel a szerzőnek szembesülnie kellett, számtalan fájó kérdést vet fel, és nehéz, kínzó érzéseket kelt – ezek közé tartozik az említett bűntudat és a szégyen is. A feldolgozáshoz az út egy gyászfolyamaton át vezet.

A folyamat része nemcsak az áldozat saját személyes történetének újraértelmezése és -keretezése („az apám nem szeretett, hanem bántott, használt”), de vélhetően a tágabb világértelmezésének átalakulása is. Hiszen egy ilyen trauma a világ jóságába vetett hitünket kérdőjelezi meg. 

Szinte biztos, hogy szükséges pszichológus, terapeuta segítségét igénybe venni.

Borítékolható sajnos, hogy számos más káros hatás is éri az embert gyerekkorától kezdve, ha egy olyan apa mellett nő fel, aki ilyen durván visszaél azokkal, akiket állítólag szeret. A környezetünktől és a szélesebb társadalomtól, valamint az intézményektől is az a segítség, ha elismerik az áldozat valóságát és igazságát. Egyértelműen állást foglalnak mellette, elítélik az erőszakot, és a felelősséget az elkövetőre, elkövetőkre helyezik.

A gyógyulást lehetővé, könnyebbé teszi a szeretteink megtartó jelenléte, együttérzése, valamit az, hogy nem kérdőjelezik meg a történteket. Alapvető feltétel, hogy az áldozat biztonságban legyen az elkövetőtől mind fizikai, mind lelki értelemben.

- Az áldozat lányaként azt is elmesélte, hogy édesanyja sokszor tagadásba menekül, és nem gyűlölte meg exférjét úgy, ahogyan ő az apját. Mennyire jellemző ez az áldozatoknál? Érdemes-e, kell-e úgymond felnyitni a szemüket, és rávilágítani, mennyire rossz ember, milyen szörnyűségeket tett vele az illető családtag?

Az áldozatoknak az együttérzésünkre, megtartásra, a támogatásunkra van szükségük. Amit úgy gondolhatunk, hogy „felnyitja az áldozat szemét”, annak az indíttatása valahol mélyebben legtöbbször öncélú, és elidegenítően hathat az rá. Azt a megélést adja, hogy nem értjük, min mennek át. Hiszen nem arról van szó, hogy ne tudnák, mi történt, hanem arról, hogy ezt érzelmileg fel is kell dolgozni. Közel engedni, átnavigálni a sokk okozta érzelmi viharon, felmérni, feldolgozni számtalan veszteséget, és beilleszteni a történteket az életük történetébe, részben újraírva azt.

Nagyon fontos, hogy az áldozatok nem tartoznak nekünk azzal, amit gondolnak vagy éreznek annak kapcsán, amit az elkövető tett velük. Ha ezt nekünk nehéz elfogadni, azzal nekünk van dolgunk, nem nekik. Amit tehetünk viszont, az az erkölcsi állásfoglalás a történtekkel, az elkövetővel és a felelősségével kapcsolatban.

Mondhatunk olyan általános érvényű morális vagy épp logikai megállapításokat, mint például, hogy „senkinek nincs joga szenvedést okozni egy másik embernek”, „aki szeret, az nem bánt/nem erőszakol meg” vagy „a szeretet nem érzés, hanem viselkedés”. Ezek nem megmondani akarják az áldozatnak, hogy mit gondoljon, hanem összecsengenek a megéléseivel, így együttérzően, támogatólag hatnak.

Caroline esetében nem arról van szó, hogy azt szeretné, hogy az anyja mint áldozat megértse, milyen gonoszságot tett vele a férje. Sokkal inkább arról, hogy neki magának áldozatként szüksége lenne arra, hogy az édesanyja a biztos támasza legyen. Nevén nevezze azt, amit Caroline-nal az apja tett, és maradéktalanul együttérezzen azzal a dühvel, amit Caroline érez. Gisèle Pelicot áldozatként, a borzalmas traumájával küzdve ezt most nem tudja úgy nyújtani, ahogy a lányának szüksége lenne rá.

- A férfi még a börtönből is manipulálni próbálta családját, hogy megsajnálják. Hogyan lehet az erőszaktevő hasonló próbálkozásait kezelni, feldolgozni?

Tudjuk, hogy a bántalmazók mindent megtesznek a kontroll megtartásáért, és a büntetés elkerüléséért.

A feldolgozás, gyógyulás szempontjából alapvető, hogy az áldozat biztonságban legyen, ne legyen kitéve a bántalmazójának. A leghatékonyabban az segíti a gyógyulást, ha egyáltalán nincs kapcsolata az elkövetővel. Ez sajnos nem mindig megoldható. Ilyenkor leginkább a kárenyhítés lehetséges. Jó, ha van az áldozatnak támogató, megtartó közege, ha megoszthatja a fájdalmát, dühét, le tudja vezetni a feszültséget. Az embertársainkhoz való kapcsolódás elengedhetetlen gyógyító erővel bír trauma esetén.

- Caroline Darianról is talált képeket az apja eszközein a rendőrség, de a mai napig nem tudják sem ők, sem Caroline, hogy ő is áldozat volt-e, őt is begyógyszerezte-e az apja, hogy idegen férfiak megerőszakolhassák. Milyen hatással van ez az állandó kétség az ember életére? Lehetséges-e bárhogy utólag kideríteni ezt?

Mindenképpen áldozata volt az apjának, ha az alsóneműben készített róla fotókat Caroline önkéntes, kifejezett beleegyezése, akarata nélkül.

Ez már önmagában szexuális visszaélés. Caroline egyébként azt nyilatkozta, hogy úgy érzi, hogy ő az ügy elfelejtett áldozata, hiszen még az elkábításra sem volt „kézzel fogható bizonyíték”. Az ő esetében nemi erőszakról készült felvételről nincs tudomásunk.

Számos tünete lehet azonban annak, hogy valaki nemi erőszak áldozata volt. Lehetnek fizikai jelei az erőszaknak: máshogy nem magyarázható sérülések, betegségek, hosszabb távú nőgyógyászati következmények. Egy terápia során számtalan olyan testi és tudatalatti emlék, érzés felszínre jöhet, amik egyértelműen utalhatnak szexuális erőszakra. Mindezek alapján elég nagy biztonsággal tudható, ha történt nemi erőszak. A kérdés inkább az, hogy az igazságszolgáltatás mit tekint bizonyítéknak.

Erőszakáldozatnál jellemző tünetegyüttest vagy a fentiekből összeálló erőszakra utaló képet tekinthetne annak, ha erre lenne jogalkotói akarat. És persze ha hinnénk a nőknek, illetve félre tudnánk tenni saját ellenérzéseinket az igazság elfogadásával kapcsolatban. Egy nyomozás során számtalan olyan körülményre derülhet fény, amik valószínűsítik azt, hogy erőszak történt.

Ilyen többek között az, hogy Caroline a képeken ugyanolyan pózban fekszik, mint az édesanyja, vagy hogy nem a saját fehérneműje van rajta. Ehhez hozzájön, hogy tudjuk, hogyan gondolkodik, és mire képes az elkövető. Caroline esetében mégsem rendeltek el nőgyógyászati vagy toxikológiai vizsgálatot.

- Milyen hatással lehet mindez Caroline párkapcsolatára, családi életére?

Ha valaki ilyesmivel szembesül, amivel Caroline, annak fenekestül felfordul az élete.

Egyik percről a másikra megszűnik az addig normálisnak hitt élete. Mind a feldolgozás folyamata, mind a küzdelem és újratraumatizálódás a bíróságon érzelmileg nagyon megterhelő és átmenetileg beszűkítő hatása is van. Mindez próbára teszi az áldozat kapcsolatait is. Aki érzelmileg érett, és rendelkezik olyan belső–külső erőforrásokkal, az tudja az áldozatot támogatni, fenntartani vele a kapcsolatot az embert próbáló időszakban.

Mások nem tudnak esetleg mit kezdeni a megváltozott helyzettel, megint mások pedig lehetnek akár kifejezetten ellenségesek, ha például nekik is nehézséget okoz szembenézni a borzalmas tettekkel. Azok a kapcsolatok, amelyek nem működőképesek a bajban, megszakadnak, vagy minőségileg átalakulnak. Alapvetően nincs ez másként családon belül sem.

- Vannak esetleg adatok, statisztikák arról, hogy globálisan illetve Magyarországon körülbelül mennyi gyógyszeres visszaéléssel elkövetett szexuális erőszak történik? Ha hivatalos statisztikák nincsenek, ti körülbelül mennyiről tudtok, vagy meg tudjátok-e becsülni a gyakoriságot?

Én úgy tudom, nincsenek ilyen magyarországi statisztikák. Megbecsülni is nagyon nehéz a valós számokat, hiszen a nők ellen elkövetett erőszak esetében magas a látencia.

- Milyen kihívásokkal szembesülnek azok az áldozatok, akik gyógyszerrel elkábítva válnak szexuális erőszak áldozatává? Miért különösen nehéz ezekben az ügyekben a bizonyítás?

Alapvetően hasonló kihívásokkal szembesülnek, mint mások, akik erőszak áldozatai voltak: áldozathibáztatással, szégyennel, bűntudattal. Jellemző ezekre az esetekre, hogy vagy nem emlékeznek magára a nemi erőszakra, vagy csak hézagosan illetve hogy a kábultság miatt nem tudtak ellenállni. Ez utóbbi miatt könnyen önmagukat hibáztathatják. Mindezek a sajátosságok azonban más nemi erőszak esetekben is felmerülhetnek. A gyerekkorban elszenvedett abúzus esetén gyakori, hogy az áldozat nem emlékszik a történtekre, tudata kizárja az akkor feldolgozhatatlant.

Tudjuk, hogy a lefagyás, az hogy valaki nem áll aktívan ellen, az ugyanúgy egy valós, lehetséges reakció egy traumatikus élmény kapcsán, mint az aktív ellenállás. És egy teljesen logikus és hasznos döntés lehet annak érdekében, hogy az elkövető ne váltsa be a fenyegetését és ölje meg az áldozatot. Ezt nem kérdőjelezzük meg, amikor valakinek a fejéhez fegyvert szorítanak, például egy rablásnál, de hajlamosak vagyunk megfeledkezni róla nők ellen elkövetett, és kifejezetten nemi erőszak esetén.

A jogalkotónak, a bűnüldözésnek és igazságszolgáltatásnak lenne a dolga mindezen körülményeket és jellemzőket figyelembe venni a törvények, eljárásrendek megalkotásánál és a bírósági eljárások során.

- Mik a tapasztalataitok, milyen segítséget, támogatást kapnak az áldozatok? Tovább küldi őket a rendőrség pszichiáterhez, vagy bármilyen segítő, támogató szervezethez?

Jellemzően nem. Ehhez az kellene, hogy alapvetően segítő szándékkal álljon a rendőrség és az egész intézményrendszer az áldozatokhoz, illetve megfelelő kapcsolataik legyenek és szakemberek álljanak rendelkezésre egy jól kiépített szociális rendszerben. Ez sajnos nem áll rendelkezésre Magyarországon.

Az áldozatoknak egyébként nem pszichiáterre és gyógyszeres kezelésre van szükségük, hanem traumatudatos ellátásra, terápiás segítségre, ami jelenleg alig-alig elérhető Magyarországon. A NANE Egyesület projektjelleggel korlátozott számban képez, illetve szupervíziós folyamatban kísér terapeutákat és szociális munkásokat azzal a céllal, hogy minél több ember tudjon fordulni traumatudatos megközelítésben jártas szakemberhez. De ahhoz, hogy ez az igényekhez igazodó mértékben valósuljon meg, kormányzati akaratra és szerepvállalásra lenne szükség.

- Magyarországon milyen nehézségek, akadályok tartják vissza az érintetteket a feljelentéstől?

Alapvetően nem egyéni nehézségei vannak annak, hogy valaki feljelentést tegyen. A bánásmód szokott kívánnivalót hagyni maga után. Természetesen mindig vannak kivételek és pozitív tapasztalatok, de az áldozatok sokszor áldozathibáztatással, megszégyenítéssel, szexizmussal találkoznak. Ez nagyon kellemetlenné teszi, és megnehezíti azt, hogy végigcsinálják a folyamatot.

Az is előfordul, hogy lebeszélik őket a feljelentésről, sőt olykor már a portán sem jut túl az áldozat.

Azt szoktuk javasolni, hogy az érintettek tegyenek írásban feljelentést. Ha mégis személyesen menne valaki, hasznos lehet, ha kísérővel, segítővel teszi.

Érdemes lehet kapcsolatba lépni a Patent Egyesület által működtetett Segítők Hálózatával, vagy felhívni a jogsegély-vonalukat, és előre tájékozódni a folyamatról, a lehetőségeikről. Van panasztételi lehetőség is a rendőrségnél, habár tapasztalataink szerint ezek sajnos ritkán hozzák meg a kívánt eredményt. Jelenleg a Nane és a Patent egyesületekhez lehet fordulni ilyen esetben, és egy együttműködés keretén belül a szervezetek továbbítják a panaszokat a rendőrségnek kivizsgálásra.

Jogi szempontból nem a feljelentés nehéz, inkább az ügy kimenetele kérdéses. Például olyanok miatt, minthogy nemi erőszaknak számít-e a törvény szerint az, amit elkövettek az áldozat sérelmére, de gyakori a jogalkalmazók tudásbeli hiánya is a nők elleni erőszakkal, a nemi erőszakkal és a traumákkal kapcsolatban. Illetve a fentebb tárgyalt bizonyíthatósági kérdés is problémás lehet.

- Van-e a NANE-nak tapasztalata droggal vagy gyógyszerrel elkövetett szexuális erőszakos esetekkel? Miben különbözik ezeknek az áldozatoknak a segítése más esetektől?

Nem a tipikus hívásaink közé tartozik, de természetesen előfordulhat ilyen is a segélyvonalon. Alapvetően ugyanúgy segítünk, mint más esetekben. Megadjuk azt, amire az ügyfélnek szüksége van: hiszünk az áldozatnak, meghallgatjuk, nem ítélkezünk, nem osztogatunk tanácsot. Megerősítjük abban, hogy ha valami az akarata ellenére vagy annak hiányában történt, az erőszak, és teljesen egészében az elkövető felelőssége.

Ha nem biztos abban, hogy mi történt, segítünk neki támpontokat találni, és átgondolni, hogy mire van még szüksége, milyen következő lépést szeretne tenni.

- A történet rávilágít arra is, hogy a bántalmazó, erőszaktevő gyakran családtag, rokon vagy ismerős. Mit tanácsolnál azoknak, akik hasonló helyzetben vannak? És azoknak, akik azt gyanítják, hogy egy ismerősük lehet hasonló szituációban, de nem mer beszélni erről?

Alapvetően nem szoktunk tanácsolni, de azt például szoktuk mondani, hogy bízzanak nyugodtan magukban, és hallgassanak a megérzéseikre, a testük jelzéseire, ezek nem véletlenül vannak. Ha beszélnének valakivel, de a környezetükben nem találnak olyat, akiben megbíznak, hívják nyugodtan a NANE segélyvonalát. Minden áldozat életkörülményei, lehetőségei egyediek, ezért mi mindig velük tudjuk átbeszélni, hogy nekik mire van adott pillanatban szükségük, lehetőségük és kapacitásuk.

Ha valaki az ismerősének szeretne segíteni, de nem tudja, hogyan kezdjen hozzá, az is hívhatja a NANE segélyvonalát. Általában egyébként jó megközelítés szokott az lenni, hogy ha jelezzük az ismerősünknek, hogy látjuk, hogy valami nagyon bántja vagy hogy aggódunk miatta, mert az utóbbi időben ezt és azt tapasztaltuk, és ha úgy érzi, hogy valakivel beszélne, hozzánk fordulhat.

Az fontos, hogy a segítő legyen tisztában azzal, hogy mit tud nyújtani, és hol vannak a határai. Nem kell megoldania az ismerőse problémáját, elég, ha meghallgatja, hisz neki, együttérez vele. Ha úgy érzi, hogy ő maga nem tud segíteni, ezt nyugodtan meg lehet mondani neki, és megemlítheti neki például a NANE segélyvonalát.

- Mit tehetne a magyar jogrendszer, hogy érzékenyebben és hatékonyabban kezelje a szexuális erőszak áldozatait, különösen azokat, akik öntudatlan állapotban voltak?

Jelenleg nagy szükség lenne tudásra, képzésekre a nők elleni erőszakkal kapcsolatban. Ilyen szakmai tudásmegosztó és szemléletformáló képzéseket a NANE és a Patent Egyesület is tart, amennyiben egy intézmény jelzi felénk az igényét. A jogrendszer érzékenyebbé és hatékonyabbá tételéhez persze ez önmagában nem elegendő.

Ahhoz kormányzati szintű döntésekre, forrás-hozzárendelésre és konkrét átfogó intézkedésekre lenne szükség.

A sokat emlegetett Isztambuli Egyezmény, az Európa Tanács 2011-ben született egyezménye részletesen tárgyalja, mi szükséges ahhoz, hogy egy ország jog- és intézményrendszere jól segítse az áldozatokat, és milyen intézkedésekkel lehet ezt a kívánt állapotot elérni. Magyarország kormánya aláírta ezt a nemzetközi egyezményt, tehát formálisan elkötelezte magát, azonban nincs szándékában ratifikálni, azaz a jogrendszer részévé tenni ezt a szakmai tudást és bizonyítottan működő eljárásrendszert.

Képek: Patrice Normand, Getty Images Hungary

• nane
• nők elleni erőszak
• világnap
• pelicot ügy
• nemi erőszak
• erőszak
• nők elleni bűncselekmények
• interjú
• exkluzív
• könyvajánló
• könyv
• inda press
• Lélek&Test