Nem tudok felnőni, ettől ment tönkre a házasságom?

Az elhúzódó felnőtté válás egyre gyakoribb probléma napjainkban. Olykor anyagi nehézségek késleltetik a szülői háztól való elszakadást, de egyfajta belső bizonytalanság is visszatarthat abban, hogy kiröppenj a megszokott családi fészek biztonságából, és önálló életet kezdj.

Ez a védőhálóval kecsegtető állapot azonban a boldogságod útjába is állhat, hiszen a párválasztásodra és a meglévő párkapcsolatodra is hatással lehet. Levélírónk soraiból és Ágnes válaszából azt is megtudhatod, miért fontos, hogy időben leválj a szüleidről, és mit tehetsz, ha úgy érzed, még mindig erős gyermeki kötődés vonz a szülői ház oltalmához.

Kedves Ágnes!

Jó pár hónapja mélyebben is ismerkedem a családállítással, és hiszem, hogy ennek a módszernek az alapjai segítenek megérteni önmagamat és a családomban lévő viszonyokat. Talán nem véletlen, hogy amikor a legnagyobb kuszaság uralkodott az életemben és a családomban, akkor találkoztam ezzel a módszerrel, és kezdtem el vele foglalkozni, bár sajnos gyakorlatban még nem volt alkalmam megismerni jótékony hatásait.

28 éves, elvált nő vagyok. Kisgyermekkorom óta aranykalitkában éltem, és valamilyen szinten még most is, hiszen a mai napig az anyukámnál lakom a kislányommal együtt, mindaddig, amíg nem sikerül eladnunk ezt a házat, amiben élünk, mert csak akkor lesz lehetőségem elköltözni, ami ugye 28 évesen már igencsak aktuális volna.

A volt férjem a megismerkedésünk után a családomhoz költözött, mert nekem eszem ágában sem volt különköltözni a szüleimtől, mert valahogy azt éreztem, hogy abba édesanyám belerokkanna lelkileg - persze ezt így soha nem mondta ki.

Én pedig azt hittem, hogy nagyon jó helyünk van a szülői házban, hiszen elférünk. Az exférjem soha nem törekedett arra, hogy közös otthonunk legyen, hiszen itt anyukám és én kiszolgáltuk. Neki a gyerekkora elég szomorú volt, igazából soha nem szerette az édesanyja, akit a férfiak jobban érdekeltek, mint a saját gyerekei. A férjem alkoholista édesapjától pedig korán elvált. Szóval a volt párom minálunk egy szerető, meleg családra - anyukámban talán anyára, apukámban pedig talán apára - talált.

Három évig eléldegéltünk, amikor is nem tervezetten terhes lettem, és, bár tudtam, hogy ő nem igazán képes egy család eltartására - hiszen a saját luxusa és vágyai az elsők -, úgy döntöttem, hogy, ha egyedül kell felnevelnem, akkor is vállalom a szívem alatt növekvő kis életet. Aki meg is született - nálam volt egy kis szülés utáni depresszió, de orvosi segítség nélkül túltettem magam rajta, a férjem pedig azután kezdett elmaradozni mellőlünk.

Már a terhesség alatt sem volt hajlandó velem lefeküdni, külön szobába költözött, mert állítólag nagyon szuszogtam, a kicsi megszületése után pedig azzal magyarázta, hogy így tudunk csak mindnyájan nyugodtan pihenni. Pénteken és szombaton diszkóba járt, anyagilag semennyire sem támogatott, érzelmileg pedig egyáltalán nem, szinte minden szabadidejét a számítógép előtt töltötte.

Tehát teljesen egyedül maradtam a gyermek gondozásával és nevelésével. 14 hónapig bírtam, és akkor ráébredtem, hogy ennek így semmi értelme, mérlegeltem, és rájöttem, hogy itt az egymás iránt érzett szeretet és tisztelet teljes mértékben elmúlt - ha valaha volt is -, és esélyt sem láttam ennek a visszaállítására vagy helyrehozására, és, ha őszinte akarok lenni, akkor már nem is akartam.

Ekkor különköltöztünk és elváltunk, majd azután kezdte az önpusztítást - ennek lassan másfél éve. Viszont a válásunk és a családállítással kapcsolatos ismereteim rengeteg dologra rádöbbentettek. Én akkoriban még nem váltam le édesanyámról, bár ő sem könnyítette meg mindezt, hiszen szeretetből mindent megtett azért, hogy ne is önállósodjak, ami ellen a mai napig küzdök.

Azt hiszem, hogy csak akkor sikerül teljes mértékben, ha megoldódik a különköltözés. Egyébként szinte ugyanabban az időben - amikor tönkrement az én házasságom -, édesanyám és édesapám is elváltak egymástól. A volt férjem viszont az én szülői házamban nem tölthette be a családfő szerepét, hiszen akkoriban még ott volt az apukám, tehát az ő személyében testesült meg ez a szerepkör.

Jelen pillanatban a felnőtté válásomon és az önállósodásomon dolgozom, ami nem kis energiabefektetéssel jár, de bízom benne, hogy idővel megoldódik ez is. Talán nálam kicsit későn jött el ez az idő, hiszen 28 éves vagyok, kicsit korábban szoktak a gyermekek a szülők szárnyai alól kirepülni ténylegesen és érzelmileg is. És azt is tudom ma már, hogy a szülői házban többet nem költöznék össze senkivel, és mivel ez még nincs megoldva, talán ezért nem lépett be az életembe azóta férfi.

Válaszodat előre is nagyon köszönöm!
Üdvözlettel: Berni

Kedves Berni!

Örömmel olvastam végig a leveled, azt hiszem, szükséges volt végre így összefoglalnod saját magadnak is a helyzetet, ráadásul számomra szívet melengetően jól fogod meg a családállítás lényegét. A miértet, azaz a házasságod és válásod körülményeit azonban már csak okozatnak tekinthetjük. Jól érzed, az alapprobléma a te leválásodnál, azaz inkább a szüleidhez való túl szoros kötődésednél keresendő. De megfogalmazhatnám így is: vajon miért húzod, halasztod a felnőtté válásodat?

Ha abból a szempontrendszerből nézzük meg a házasságodat, amit most leírtál, akkor családállításilag igen egyértelmű a kép: sorsközösség kötött össze a férjeddel, vagyis ebben a különös gyerekpozícióban, melyben vagy, férfi és társ helyett egy testvért választottál inkább magad mellé, méghozzá olyan valakit, akinek a hányattatott gyerekkora után végre boldog családja lehetett. A sorsközösség lényege épp ez: két család hibásan működő rendszere például egy házasságban remél támogatást, segítséget, megoldást egymástól.

Ugye, nem kell részletesen magyaráznom, hogy testvérek - ha csak lélekszinten is azok - nem élhetnek boldog nemi életet. De nem is gondoskodnak egymásról, ha a szülők a helyükön vannak, és jól működnek.

Ami a megoldást illeti: igen, egy családfelállítás sokat segíthetne neked az önállósodás útján. Megmutathatná ugyanis az eltéphetetlennek tűnő kötődés igazi okát, és segíthetne feloldani azt. Csak biztatni tudlak rá!

Üdvözlettel: Féderer Ágnes

• házasság
• szülő
• családállítás
• hét kérdése
• féderer ágnes
• Lélek&Test