Zaklatás vagy szép szokás a locsolkodás? Mi megkérdeztük, ti elmondtátok

Húsvétkor a keresztény világ Jézus kereszthalálára és feltámadására emlékezik, mely a hívő ember számára a megváltástan lényegét és az öröklét ígéretét jelenti, de vallástól függetlenül is csodálatos lehet az év ezen időszaka, elég csak a téltől való búcsúzásra, a természet örök körforgására és újjászületésére gondolni.

Szinte nincs olyan, akinek a lelkén ne könnyítenének az első tavaszi napsugarak, vagy ne jutna eszébe egy sor kedves emlék a húsvéti készülődésről, a tojásfestésről, egy kéz a kézben a nagymamával végigsétált körmenetről, a gyermeki kíváncsiságról húsvétvasárnap vagy épp egy meghitten töltött napról a családdal. A húsvéti szokások és rituálék kiterjedt rokonsága azonban magáénak tudhat egy igazi mostohagyereket is, a locsolkodást, melynek hallatán nem véletlenül jut eszébe sokaknak a gyomorgörcs és a szorongás, még ha csak múltbéli élményekről van is szó.

Az egyik legellentmondásosabb hagyományunk 

Aligha akad még egy olyan ellentmondásos és különféleképpen értelmezett hagyományunk, mint a locsolkodás, hiszen legalább annyian tartják fontos és szép tradíciónak, mint ahányan zaklatásnak vagy épp a hétköznapi szexizmus és a mikrobántalmazás tankönyvi példájának.

Néhány nappal ezelőtt mi is feltettük a kérdést olvasóinknak, előbbiek közül melyik véleményt érzik inkább a magukénak, és milyen tapasztalataik, élményeik vannak a hétfői locsolkodással kapcsolatban, a válaszok pedig erőteljes kettősséget képviseltek. Rengetegen menekülnének a hagyomány elől, vannak, akik pozitívan állnak hozzá, és olyanok is szép számmal akadtak, akik a kérdésfelvetést is megbotránkoztatónak tartották. Pedig valamiről, amit egyrészről fontos és szép hagyománynak tartanak, másrészről viszont a nők jelentős része gyűlöl, fontos és kell is beszélni. Vagy még inkább, beszélgetni.

A lefogástól a tüdőgyulladásig

Húsvéthétfőt egykor vízbevető vagy vízbehányó hétfőként is emlegették, jó néhány évtizeddel ezelőtt ugyanis a hajadonokat még gyakran a tóba, folyóba vagy itatóvályúba lökték. Ehhez képest a hideg kútvízzel való leborítás finomított verzió volt, mégis számos alkalommal vezetett tragédiához, a visszaemlékezések és korabeli feljegyzések szerint is.

„A legprimitívebb hagyományunk, régi formájában barbár szokás, ami illetéktelenül sérti a magánszférát.”

„Az se volt normális, aki kitalálta. Nagyszüleim mesélték, hogy annak idején a kútból frissen húzott vödörnyi vízzel locsoltak. Egy lányt egy nap többször is, voltak, akik olyan tüdőgyulladást kaptak a hideg márciusban, hogy ősszel temették őket.”

„Nagymamám lánykorában Füzesabonyban egy vödör kútból merített vízzel öntötték nyakon a lányokat. Ettől a hideg víztől mama nővére meghűlt, tüdőgyulladást kapott, majd meghalt. 18 éves volt.”

„Minden attól függ, hogy csinálják. Ha lefogják, és nyakon öntik egy vödör hideg vízzel, mintha megerőszakolnák a lányt. Ha viszont szépen, kedvesen elmondanak egy verset vagy néhány kedves szót, a lány pedig szívesen fogadja, akkor tiszteletre, szeretetre, a lányok megbecsülésére tanítja a fiúkat.”

Bár ma szokás csupán incselkedésként definiálni, gyakori volt, hogy a lányok valóban elbújtak a locsolkodás elől, mint ahogy az is, hogy ez sem jelentett menekvést, azt a lányt pedig, aki nem fogadott locsolókat, vagy nem annyit, szégyenszemre rátartinak, kényesnek bélyegezték. Utóbbit arra is sokszor rásütötték, aki nem bírta a hideg vizet, és esetleg megfázott, egyes vélekedések szerint ugyanis a locsolás a leendő gazdasszony alkalmasságát, teherbírását is vizsgáztatta. 

Törött tojások, részeg idegenek

A városiasodásnak köszönhetően a locsolás hagyománya idővel átalakult, és míg van, aki szerint a kölnivel finomodott, mások szerint inkább elkorcsosult, és pénzszerzési lehetőséggé alacsonyodott, amiben a lányok számára szintén nincs sok köszönet.

 „Rettenetesen utáltam. Amikor már reggel fél 7-7 körül kiugrasztják az embert az ágyból, teljesen felkészületlenül odaállni, hogy meglocsolják a már kora reggel spicces rokonok, ismerősök. Hát ebben, nem tudom, mi a jó. Délelőtt már matt részegek a locsolkodók, én kondenzcsíkot húzok magam után, úgy kínálgatok mindenkit sütivel, és alig várom, hogy elmenjenek, és hajat mossak, átöltözzek, mert annyira görcsöl a fejem a bűztől, kölni-cigi-pia kombótól.”

„Kiskamaszként volt, hogy nagyon reméltem és vártam egy fiút, és jólesően izgultam, de jobban megmaradt, mikor hangosan dörömbölő, idegen locsolóbrigádokat engedtünk be, a pénz helyett adott, nagy gonddal készített hímes tojásainkat pedig a ház előtti árokban találtuk meg összetörve. Emlékszem az érzésre, hogy nem illik nem beengedni őket az otthonunkba, a privát szféránkba. Nem lehetett elbújni, nem volt biztonságos hely, jöttek, és engedni kellett.” 

„Szexistának tartom, mert nem választhatod meg, hogy akarod-e vagy sem, muszáj eltűrnöd.”

 „Jönnek meglocsolni, kapunk egy neszesemmit, cserébe az asszonyok napokig készülnek, főznek, vásárolnak, terveznek, hogy aztán egész nap egy kis fújkálásért cserébe etessenek, itassanak, bájologjanak, körbeugráljanak mindenkit. Férfiak meg mennek házról házra, esznek-isznak, csokit, pénzt kapnak, mulatnak, mi ez, ha nem szexista?”

„Gyerekként nem döntesz. Régen nem volt választás, hogy tűröd a sok részeg idétlenkedését, poénkodását. Utáltam a húsvétot régen, a locsolkodást most is.”

„Gyerekként is utáltam. A fiúk hazatértek rengeteg csokival, ajándékkal, pénzzel, én meg bűzölögtem, és nem kaptam semmit azért cserébe, hogy tűrtem a random idegen és félidegen fiúk és pasasok tolakodását. Az empátia teljes hiányának és a határok teljes figyelmen kívül hagyásának demonstrációja ez az ünnep.”

„A húsvéthétfő nem a keresztény ünnep, hanem a másnapja. Maga az elkorcsosult ünnep: különféle pacsulikkal, hányásig etetett-itatott vendégekkel, százasokat-ezreseket lejmoló kisgyerekekkel.”

„Utoljára általános iskolás koromban locsoltak meg húsvétkor. Felemás érzéseim voltak. Egyrészt örömmel vártam hímes tojással, édességekkel és némi aprópénzzel az osztálytársaimat és a többi falubeli fiút, mert jó érzéssel töltött el, hogy gondolnak rám, emellett szégyenben sem szerettem volna maradni - igen, a nyolcvanas években cikinek számított, ha valakihez nem vagy nagyon kevesen mentek locsolni. Másrészt nagyon nem szerettem, hogy a szép, ünneplő ruhámra erőteljes szagú kölnivizet fröccsentettek. Azt pedig kifejezetten utáltam, hogy hiába kértem szépen, csak a hajamra ne, jócskán a fejemre borítottak egy adagot a kölnis üvegből, amit bőszen törölgethettem, hogy legalább a szemembe ne csorogjon, ne csípje. Szép gesztusnak kellett volna lennie, hogy ne hervadjak el, de durvaságként éltem meg. Az utóbbi miatt kértem egy idő után a szüleimet, hogy inkább kapcsoljuk ki húsvéthétfőn a csengőt.”

Meglenne a szépsége is

A locsolkodás hagyománya régi időkre nyúlik vissza, a víz ősidők óta a megtisztulás, az újjászületés szimbóluma, akár a pogány hagyományokban, akár a keresztény teológiában, elég csak a megkeresztelkedésre gondolni. A húsvéti locsolást a keresztény vallás mégis másként köti az ünnephez, eredetét a Jézus feltámadását hírül vivő jeruzsálemi asszonyok leöntéséhez vezetik vissza, akiket így akartak elhallgattatni a római katonák.

Persze nem véletlen, hogy a legtöbben nem erre hivatkoznak, sokkal inkább a termékenységvarázslatra, a víz tisztító, mágikus, egészséget és erőt szimbolizáló jelentésére, nem beszélve arról, hogy a locsolkodásnak az udvarlás szempontjából is kiemelkedő szerepe volt, és nemritkán életre szóló döntésekhez vezetett. Szép és izgalmas, egymást kölcsönösen tiszteletben tartó szokás lehetne akár ma is. 

„Én sajnálom, hogy akkora divat lett utálni a locsolkodást, szerintem jópofa dolog. Semmi szexista vagy bántalmazó nincs benne. Én még kamaszkoromban is örültem a locsolóknak, poén volt. A mi családunk olyan nagyon sajnos nem tartja, a fiam legfeljebb a rokon kislányokat locsolta meg régebben, a lányomhoz pedig jöttek családi barátok, de erősen kamaszodnak, tavaly már nyögvenyelős volt az egész, úgyhogy idénre szerintem teljesen elhagyjuk. Kár érte, lehetne ennek jobban hagyománya. Amúgy mi soha nem adtunk a locsolóknak pénzt, és a fiam sem kapott, megmaradtunk a csokitojás szintjén.”

„Szerintem szép szokás. Gyermekkoromban az utcában lakó fiúk sorba adták a kilincset. Nap végére eszméletlen szagfelhő lengett körül minket. Akkor tényleg csokiért és piros tojásért jártak locsolkodni a fiúk. Minden évben izgultam, hogy vajon lesz-e, aki meglocsoljon. Nagyon szerettem.”

 „Szerintem alapvetően szép hagyomány, de sok múlik a szándékon, a körítésen. Amikor az apa a kisfiával megy meglocsolni a szomszédba a lányokat vagy a rokonság nőtagjait, és előtte készülnek, szépen felöltöznek, majd elmondják a megtanult verset, kapnak érte csokitojást, süteményt, egy kicsit beszélgetnek, arról azt gondolom, egy kedves hagyomány, aminek még ma is van összetartó ereje. Amikor viszont a kiskamaszok pénzgyűjtési lehetőséget látnak a locsolkodásban, az már nem annyira megindító.”

„Kislánykoromban ki nem állhattam a locsolkodást. Alig vártam, hogy túl legyünk rajta, volt olyan nagybácsim, aki szódával keltett ki az ágyból, máskor megfájdult a fejem a kölnik illatától. Viszont a várakozásra, anyukám készülődésére közben jó érzéssel emlékszem vissza, és éppen ezt a részét szeretném továbbadni. Most, hogy már két gyermekem van, teljesen átértékelődik az ünnep ezen része. Férjemmel igyekszünk úgy átadni ezt a hagyományt, hogy jó érzéssel, egyben tisztelettel vigyék majd tovább. A kislányommal kiöltözve várjuk a locsolókat, előtte együtt festjük a tojásokat az alkalomra. Sokan nem jönnek, de épp elég az ünnepi izgalomhoz neki, és így nincs kitéve annak sem, hogy kellemetlen legyen számára az egész. A kisfiam még csak hároméves, de verset tanul az alkalomra, és nagyon várja. Apukájával összeöltözve szoktak elmenni pár helyre, aztán büszkén mutatja itthon, mennyi csokit kapott. Szóval, szerintem ennek az ünnepi hagyománynak is megvannak a maga bájai, de csak akkor, ha normális keretek között marad.”

„Maga a hagyomány szép lenne, de nem szabad erőltetni. Közeli ismerősökkel, a családon belül, lelkes, tündéri gyerekekkel, édesapáktól, megindító dolog. Nem hideg víz, nem kölni, épp csak jelzésértékű cseppek, egy szolid permet, egy kedves vers, a bekészített piros tojás, és persze a kérdés: szabad-e locsolni? De, ha valaki szerelmes, vagy annyira fontos neki a hagyomány, hogy egy vödör vizet akar a nyakába, lelke rajta, persze közös megegyezéssel.”

Fel lehet ezt oldani?

A húsvéti ünnepkör számtalan szép népszokást tudhat a magáénak, legyen szó a kiszehajtásról, a villőzésről, a nagypénteki jóslásokról, húsvét vasárnapján a ház körbejárásáról, a tojás megosztásáról, hogy mindig visszataláljanak egymáshoz a családtagok, vagy, ha épp a víz tisztító, óvó hatásáról van szó, arról, hogy együtt mártsák kezüket a húsvéti, tiszta vízbe. De arról sem érdemes elfeledkezni, hogy a húsvéthétfő utáni kedden történő visszalocsolás sem csak városi legenda, ilyenkor sok helyen valóban sort kerítettek rá a lányok, hogy felfrissítsék a legényeket is.

Az „egyszer el lehet viselni” és a „kellemetlen, de csodálatos ősi szokásunk” tételeken túl a húsvéti locsolkodás hagyománya is, mint minden más, olyan, amilyenné tesszük. Van, aki pozitívan viszonyul hozzá, van, aki gyötrelemként, egymás megéléseit elvitatni és ennek mentén polarizálódni viszont elkeserítő és nem túl célravezető út. Sokan szeretnék szeretni a locsolkodást, de nem véletlenül nem tudják, amit lehet bagatellizálni, ám épp az ilyen kicsinek és semmiségnek kikiáltott tényezőkből áll össze az, ami rendszerszinten is problémás. Ugyanakkor épp ezek azok, amiken változtatni is egyszerűbb.

Felnőttként ki-ki meghozhatja a maga döntését, miben vesz részt, és miben nem, annak viszont, hogy a gyerekeknek mit adunk tovább, komolyabb tétje van. A népi kultúra sokszínű és gazdag, amit fontos őrizni és ápolni, a hagyomány viszont korántsem egy fölöttünk lebegő, érinthetetlen entitás, hisz mi teremtettük, mi tesszük olyanná, amilyen, és továbbadhatjuk úgy is, hogy senkinek se fájjon.

Képek: Getty Images Hungary, Fortepan / Horváth József.

• húsvéti hagyomány
• népszokás
• locsolkodás
• húsvéti népszokás
• Húsvét