Palotás Petra ezért nem szerepel már műsorokban: „Elbújok a világ elől, de a könyveim önmagukért beszélnek”

Palotás Petrát a 2000-es évek elején ismerte meg az ország, amikor friss diplomásként műsorvezetői babérokra tört az RTL képernyőjén. A nézők láthatták a Reggeli, valamint az otthon- és utazási magazin háziasszonyaként is. 2006-ban megismerkedett későbbi férjével, Mirkóval, akihez kiköltözött Németországba. 2008-ban született meg lánya, Bora. 

Palotás Petra-interjú

Az egykori műsorvezető ezt követően hosszú ideig nem állt rivaldafénybe. 2018-ban elárulta, egy komoly betegség utóhatásaként inzulinrezisztencia alakult ki nála, emiatt hirtelen nagyon meghízott. Ebben az időszakban az írásba temetkezett és jobbnál jobb regényekkel örvendeztette meg rajongóit. Mára hatalmas olvasótábora van, akik mindig tűkön ülve várják újabb köteteit. A legutóbb decemberben megjelent Kékestető című könyvét már negyedik alkalommal kellett utánnyomtatni. 

–  Kérlek, mesélj az új könyvedről, a Kékestetőről.

– Az 1930-as évek elején játszódik, amikor a Mátraházai Szanatórium megépülése után egy évvel Magyarország első gyógyszállója is megnyitotta a kapuit, az ország legmagasabb pontján, a Kékestetőn. A Kékes Szálló elsősorban az arisztokrata rétegnek a kiváltsága volt, de nekünk van egy fontos szereplőnk, egy fiatal gimnazista hölgy, aki egy munkás apuka lányaként kerül ide.

– Ez a könyv nem egy főhősről szól, hanem több karakterről, akiket összezár a tél, a betegségek és különböző emberi kapcsolatok születnek ezekben a hetekben. Szerintem ez egy nagyon szerethető, életszagú történet, ami akár a jelenben is játszódhatna, de úgy éreztem, kicsit izgalmasabb, nosztalgikusabb és a szálló szempontjából szebb, ha a múltba utazunk.

–Honnan jött az ihlet?

– Nagyon szeretem a német irodalmat, Thomas Mann Varázshegy című művét többször olvastam. Először 16 éves koromban, majd a harmincas éveim elején és mostanában is. Mindig mást adott. Egy fantasztikus mestermű, semmiképpen nem hasonlítanám az én, egyébként sikeres, de nyilván más fajsúlyú könyvemhez. De arra tökéletes volt, hogy elkezdjen motoszkálni bennem valami. Az is egy hófödte tájon, egy szanatóriumban játszódik, azonban az egy filozófiai mestermű, nekem csak elindított valamit. Majd véletlenül láttam egy cikket a kékestetői szanatóriumról, a mostanság sanyarú állapotáról, ekkor a gyerekkori mátrai kirándulások, nyaralások emlékei is megtámadtak. Ez a három intenzív élmény indított el bennem valamit és úgy gondoltam, ebből lehetne egy szívhez szóló, talán hiánypótló történetet írni.

–  Ahogyan a legtöbb regényedben, a Kékestetőben is több karakterrel találkozunk. Hogyan állítod össze a szereplőlistát?

– Mondhatni, ez jellemző az én írásaimra. Igyekszem több szemszögből megközelíteni a történeteket. Nem a divatos egyes szám első személyes formát szeretem használni, az kicsit távol áll tőlem. Persze mély, lélektani műveknél elfogadom. De én leginkább azt kedvelem, ha van egy mindent látó mesélő, aki kívülről összefogja a történetet. Viszont, bizonyos momentumoknál, epizódoknál egy-egy szereplő szemszögéből közelítek. Így kicsit mindenkibe beleláthatunk.

Sokszor a történetekben több idősíkon utazunk, vissza-visszanyúlunk a múltba, ezáltal mutatok be karaktereket, történéseket.

Izgalmas, hogy nem csak egy személy van. Nincs fekete és fehér, egy jó és egy rossz, hanem mindenki színes. Talán ettől szerethetőek a karakterek, vagy legalábbis egy jó részük.

–  Teljesen más korosztályú és más háttérből jövő emberekkel találkozunk. Hogyan tudsz mindenkinek a bőrébe belebújni?

– Ebben van egyfajta élettapasztalat, és ha szabad ezt mondanom, az éveknek köszönhető bölcsesség is, hiszen én sem vagyok már annyira ifjú és nagyon sok élethelyzetet megéltem, amiket akarva-akaratlanul hozok magammal. Emellett nagyon szeretem megfigyelni a világot, kihegyezett füllel, jól vevő antennákkal szemlélem azt, ami körülöttem történik. Legyen az egy jelenség, egy fáról lehulló levél vagy érzelmi folyamatok, amik a közvetlen környezetemben játszódnak. Valamint az embernek, akarva-akaratlanul, a saját olvasói élményei is bekúsznak az agyába.

– Ennél a regénynél két szereplőnél a saját életem is jelen van, ha nem is tudatosan. Nekem is van egy 16 éves tinédzser lányom, és Ilka érzelmi világában kissé benne van ő is. Valamint van egy ötvenes nő, aki molett, szorongásokkal teli hölgy, aki egyébként ennek ellenére egy életvidám karakter: mindenki anyukája, mindenbe beledumáló, mindent túlaggódó valaki. Biztos vagyok benne, hogy a saját személyiségemből is csippentettem az ő létrehozásánál. Természetesen sosem egy az egyben. Vannak, akik abszolút a fantáziám szüleményei, de remélem, mégis hús-vér alakok, akik remélhetőleg szimpatikusak az olvasóimnak.

Minden szereplő esendő, mindenkinek vannak titkai, elhallgatott múltja. A testi, lelki sebeket gyógyítani akarva jönnek fel a  szállodába. A történet ereje talán, hogy a sok karakter közül valakivel nagy valószínűséggel tud azonosulni az olvasó, legalábbis megérti az érzelmeit.

– Tehát ez egy tudatos olvasócsalogató módszer?

– Nem tudatos, ez csupán a saját ízlésvilágomat tükrözi, mert én is olyan regényeket szeretek olvasni, ahol mozaikokból áll össze az egész. A sok szereplővel nem az olvasókat akarom csalogatni, hanem a saját világlátásomat megmutatni, azt, hogy nem mindig csak egy igazság létezik.

–  Nem éltél az 1930-as években, hogyan tudod mégis élethűen visszaadni azt a kort?

– Azt szoktam mondani, hogy arról tudsz írni, amit szeretsz, vagy ami téged is megmozgat. Ebben van egy kis önzőség is, mert szeretek elmerülni ebben a világban, nagyon szeretem a klasszikus irodalmat ebből az időszakból. Magam is élvezem és igyekszem egy igazán korhű hangulatot létrehozni. Mindig egy valós történelmi helyszínbe és korba helyezve próbálok hiteles lenni. Ez nagyon sok kutatómunkával jár, ami által én is rengeteget tanulok.

–  A helyszínt bejárod, mielőtt írsz róla?

– Igen, én azok közé a szerzők közé tartozom, akik szeretnek olyanról írni, amivel személyesen is van kapcsolatuk. Nyilván a múltba nem tudok visszautazni, de szeretem a helyszíneket ismerni, felkeresni, igyekszem olyanról írni, aminek éreztem az illatát, aminek megérintettem a falát. Lényeg, hogy legyen valamilyen személyes kötődésem. A Mátrához van, mivel gyerekkoromban töltöttem ott nyarakat, ismerem a gyógyszállót. Ezzel párhuzamosan egy nagy archív anyaggal dolgozom.

–  Hogyan néz ki egy átlagos munkanapod?

Lényegesen kevésbé romantikus, mint ahogyan azt sokan gondolják. Nem üldögélek egy szalmakalapban, az almafa alatt, koktélt szürcsölgetve.

– Meg kellett tanulnom szerzőként dolgozni, bele kellett rázódnom a home office-ba, úgy kell lenni anyukának és háziasszonynak, hogy van egy másik szakmailag fontos feladatom. Ez beletelt néhány évbe. Most már egy nagyon szigorú napirendhez tartom magamat. A legaktívabb délelőtt vagyok, amikor a lányom iskolában van és a férjem dolgozik. Este már nem. Nem látom magamat vörösborral, gyertyafénynél a kandalló előtt alkotni, a késői órákban már fáradt vagyok. Szükségem van az elegendő alvásra, ugyanakkor az előfordul, hogy álmomban is szövöm a történeteket.

–  Mennyire volt hatással az alkotóképességedre a koronavírus-járvány, amikor egy nyomasztó lelkiállapotban mindenki be volt zárva a négy fal közé?

– Természetesen engem is  nyomasztott. Akkor én is komorabb hangulatú történetekkel foglalkoztam, bár mindig van sötétebb, nehezebb része a mostani regényeimnek is. Abban az időszakban írtam a kétrészes regényemet, a Circus Monte-Carlóval, amiben nagy szerepet kapott a II. világháború is. Nem véletlenül. Van benne egy idézet: „A láthatatlan ellenség a legveszélyesebb. Az, akinek nem látod a dühöt a szemében, és a fegyvert a kezében. Az, akinek a létezését csak az áldozatai mutatják.” Ez az idézet éppen egy covidos mélypont napján jött elő belőlem.

–  A lányod olvassa a könyveidet?

– Még nem igazán. A sztorikat tudja, jól  beszél magyarul és már elkezdett magyarul is olvasni, de az én könyveimnek néha kicsit nehezebb a múltidéző  nyelvezete, a hosszú mondataim egy nem magyar közegben élő számára feladják a leckét. Nagyon aranyos, de látom, hogy amikor nekiül, hamar belefárad. Biztosan  idővel fogja majd őket olvasni magyarul, de közben dolgozunk rajta, hogy néhány művem megjelenjen németül is.

–  Gondolkodtál már azon, hogy tini-, esetleg fantasyregényeket is írj?

– A férjem szokta mondani, hogy ebben is meg kéne próbálni magamat. De nehéz, amikor már van egy olvasótáborod, hogy elfogadnának-e valami mást tőled. Ilyenkor szoktak más írók felvenni egy írói álnevet, de ennél én hiúbb vagyok. Ha már megdolgoztam vele, tudják csak, hogy hozzám tartozik.

Néha eljátszom a gondolattal, hogy más műfajban is írjak.

A fantasy csodálatos, amikor valaki felépít egy világot, amiben könnyen el lehet merülni. Ne mondjuk azt, hogy soha. Az élet tele van még lehetőségekkel, de egyelőre maradok ezen a pályán.

–  A férjed támogatja az írói karriered?

– Édesanyám mellett Ő a legnagyobb drukkerem. Az első visszajelzéseket olyan pozitívan élte meg, olyan lelki támogatással, ami csodálatos érzés volt. Ez mára sem változott. Van, amikor ő hamarabb nézi meg a sikerlistát, mint én. A napokban egyébként azt mondta, ő is fog írni könyvet. Viccesen meg is jegyeztem, nehogy jobbat írjon, mint én. Van érzéke hozzá, jól fogalmaz, nagyon mély gondolatai vannak. Tőle például egy jó fantasyt el tudnék képzelni.

–  Előnyödre vált, hogy a műsorvezetői múltad miatt ismertek az emberek?

– Éppen ellenkezőleg. Szakmailag nagy hátrány volt, még azoknál is, akik kedveltek.

Bizonyítani kellett, hogy nem egy unatkozó háziasszony vagyok, aki írt egy könyvet, mert otthon van a gyerekkel.

Szerencsére ez már a múlté. Ugyanakkor a mai napig olvasok még olyan kritikákat, akik azt mondják, előítéleteik voltak, nem gondolták, hogy valaki ekkorát tud váltani. Olyan is akad, aki az akkori személyiségemet nem kedvelte, de könyveimet most imádja. Most már nagyon örülök, hogy sikerült ezzel a nehézséggel megküzdeni. Hozzáteszem, van az olvasótáboromnak egy olyan része, amelynek a fiatal tagjai  nem is ismernek abból az időből. Ma már kevés olyan ember van az olvasóim között, akik számára a könyvek szempontjából bármit is jelentene, hogy volt egy másik szakmai életem. Persze, Isten ments, hogy én abból az időszakból bármit megtagadjak, mert nagyon szerettem azt is.

–  Íróként, a műsorvezetéssel ellentétben, a háttérből dolgozik az ember. Milyen megélni ezt a szerepváltozást?

– Őszintén?  Egyrészt nagyon élvezem az önmagam megmutatását az írásaimon keresztül és élvezem az elismerő vélemények besöprését is. Az én keresztem viszont, hogy jó pár évvel ezelőtt volt egy komoly, egészséggel kapcsolatos problémám, ami megváltoztatta a testemet. Meghíztam, és az egykori csinos, fiatal műsorvezető már a múlté. A mostani nő, aki vagyok, nehezen fogadja el ezt a külsőt, pláne az internet fénykorában, ahol annyira könnyen bántják az embert. Még mindig lehetne lehetőségem tévés megjelenésekre, ami szintén nagyon jó érzés, de nem állok készen arra, hogy reflektorfénybe állítsam magam.

Ez valahol elbújás a világ elől, de a könyveim beszélnek önmagukért, én pedig dolgozom ezen az ügyön, elsősorban az egészségem miatt.

–  Miközben hatalmas rajongótáborod van, akikkel rendszeres találkozol személyesen is. Az más?

– Nagyon megbecsülöm az olvasóimat, és az írás lehetőségét is. Szerzőként a történetet, a kötetet (a szerkesztői pesztrálást leszámítva) tulajdonképpen teljes egészében én hozom létre, míg a műsorvezetésnél előadtam valamit, közvetítettem, ami nagyon fontos volt, de nem én alkottam a lényeget. A könyvem viszont az én gyerekem. Ha rossz, rossz, ha jó, akkor jó. Ha ezt szeretik, akkor ez egy doppingszer, ettől a ponttól kezdve pedig valóban teljesen mindegy, hogy nézel ki és hány kiló vagy.

Az számít, milyen érzéseket keltettél az olvasóidban és ez a legjobb értelemben egy drog.

Mindig örömmel találkozom velük, és hálás vagyok nekik, amiért szeretik az alkotásaimat.

–  Mivel készülsz az olvasóidnak 2025-re? 

– Hamarosan megjelenik a Hamburgban játszódó Dacszövetség című sorozatom 4. része. Fontos volt számomra, hogy elcsábítsam az olvasókat abba a városba, ahol immáron már 16 éve élek. A 20. század elején játszódik a fordulatokkal teli regényfolyam. Négy fiatal nő sorsát követhetjük figyelemmel, köztük az Egerből menekülni kényszerülő Edelényi Katicáét is. A téli regényem pedig reményeim szerint egy igazi irodalmi csemege lesz. Az 1920-as években, a  budapesti New York Kávéházban játszódik a cselekmény. Már letettük az alapkövet…

Fotók: Palotás Petra

• palotás petra
• interjú
• sztár
• műsorvezető
• írónő
• exkluzív
• Hazai sztár