Szabó Sipos Barnabás: "Az orvostól sem lehet elvárni, hogy éhesen operáljon"

A színjátszás mellett fest, de vezetett például zenekart vagy önismereti kurzusokat is, ráadásul a konyhában is feltalálja magát. Valamennyi tevékenysége révén igyekszik növelni szűkebb és tágabb környezete örömérzetét.

A szinkronszakma és általában a színművészet jelenlegi helyzete az ő életére is erősen kihatott.

Világsztárok magyar hangja

A közönség leginkább George Clooney-val köti össze a nevét – többször kölcsönözte férfiasan mély, ám érzelmekkel teli hangját az amerikai sztárnak, egyebek közt a Vészhelyzetben. Egy másik kórházsorozatban is bizonyíthatott: Selmeczi Roland tragikus halála után ő szólaltatta meg a Dr. House Wilson doktorát megformáló Robert Sean Leonardot. Sok más világsztárt ugyancsak ő magyarított, így például Mickey Rourke-ot a 9 és fél hétben, valamint Hugh Jackmant, Steven Seagalt, Jeff Goldblumot vagy Kiefer Shuterlandet.

Majd 2011-ben úgy döntött, befejezi a szinkronizálást, amit több interjúban is megindokolt: rossz irányba halad a szakma, a színészek lehetetlen körülmények közt kénytelenek dolgozni, arcpirítóan szerény javadalmazásért. Négy év után manapság ismét elfogad felkéréseket – nem mintha bármi is változott volna, ám ettől függetlenül ő mint színművész szeretné azt csinálni, amihez ért.

Korábbi és mostani lépése kapcsán is különböző híresztelések keltek szárnyra a szakmán belül. Mint mondja, nem zavarná a piszkálódás, de a korrektségét ne kérdőjelezzék meg: ahogy mindenhol, ebben a szakmában is megállapodások sorozata előzi meg a tényleges munkát, és nagyon nem mindegy, hogy ilyenkor milyen színben tűnik fel valaki.

"Az én döntésem az én életemből következett"

– Az én négy évvel ezelőtti döntésem az én életemből következett – ugyanakkor egy közös ügyről van szó, hiszen mindannyian ugyanabban a körben mozgunk, bár nem mindig ugyanazokkal a problémákkal szembesülünk. Egyébként csak a játékfilmek szinkronizálásával hagytam fel, az ismeretterjesztő filmekével nem. Nem tudom, hogy utóbbiakra miért nem hívtak – talán a helyzet nem volt egyértelmű mindenki számára, talán szándékosan tettek így –, de mindegy is. A szakmám többi részében aktív maradtam, és az vagyok most is.

Továbbra is hitt abban, hogy a munkáltatói és a munkavállalói oldal közötti párbeszéd révén közelebb kerülhet a szakma saját problémáinak megoldásához.

"Az orvostól sem lehet elvárni, hogy éhesen operáljon"

– Most már azt gondolom, a problémákat nem így fogjuk megoldani, már ha egyáltalán meg kell oldani bármit is. A szinkron sorsa azon múlik, hogy kap-e valamiféle támogatást, ami anyagi és nem anyagi jellegű egyaránt lehet. Azt kellene valahogy elérni – nem erőszakkal persze –, hogy az emberek felismerjék, miért fontos ez a műfaj, illetve általában miért fontos művészetekkel foglalkozni. Ennek a felismerésnek lehetne aztán az eredménye a támogatás, akár a kormányzat, akár közösségek, akár egyének részéről.

A támogatásnak pedig rengeteg formája jöhetne szóba: például a stúdiókat érdekeltté tenni abban, hogy olyan kollégákkal dolgozzanak, akik megfelelő színvonalon űzik a szakmájukat – jelenleg előbbiek azonnal rábólintanak egy-egy költségvetési megszorításra, hogy megkapják a munkát. Vagy a tévécsatornákat arra ösztönözni, hogy ne csak a saját gyártású műsoraikra fordítsanak figyelmet, hanem a vásároltakra is. Így a közönség megkapná a neki járó minőséget, miközben a színészeket, rendezőket is méltó módon tudnák honorálni. A „csináld azért, mert szereted” elv ugyanis nem működik – teljesen jogos igény, hogy valaki abból szeretne megélni, ami a foglalkozása. Az orvostól sem lehet elvárni, hogy éhesen operáljon.

Mélységes válság

Ami a munka ellentételezését illeti, nem féltetlenül előny az, ha a színész hangja szorosan kötődik egy világsztárhoz – adott esetben George Clooney-hoz.

– Nem így differenciálják a honoráriumot. Inkább egy szakmai rang alapján lehet, vagy inkább csak lehetne kérni valami tiszteletet az anyagiak terén. De ez sem igazán működik, sőt, nem is nagyon érdemes erre hivatkozni, mert aki megteszi, esetleg még rosszabbul jár. Holott mélységes válságra utal – és nemcsak ebben a szakmában, hanem bárhol máshol, akár egy vállalatnál is –, ha hagyják, hogy emberi vagy munkaköri – tehát nem szakmai – okokból elmenjen olyasvalaki, aki már sokszorosan bizonyított. Más kérdés, hogy a közönség nem tudta és nem akarta kinőni azt, hogy "én vagyok" Clooney – bár persze egyáltalán nem biztos, hogy mindig én leszek, és nem is baj, ha így alakul. Ugyanakkor a visszajelzések alkalmat adhatnak arra, hogy leüljünk tárgyalni a honoráriumról.

Képesség és 129

Pályafutása során több teátrumban is megfordult, utoljára az Újszínház társulatának volt tagja – egészen a közelmúltig.

– Nem láttunk közös jövőt. Az ott töltött három év alatt nem találtam meg az Újszínház üzenetét – az intézet belső üzenetét viszont megtaláltam, ezért is mondtam fel. Egy bejelentett, fix állást elhagyni nagy bátorság, szétzilálódni és megbetegedni viszont nagy vakmerőség, annál is inkább, mert öt gyerekem van.

Imád forgatni, mint mondja, a kamera előtti játék nagyobb teret enged annak az egyszerűségnek és sallangmentességnek, amire a színpadon is mindig törekszik. Egyebek mellett a Valami Amerikában, a Kisváros, a Szomszédok, a Barátok közt és a Tűzvonalban sorozatokban, illetve az És a nyolcadik napon című tévéfilmben láthatta a nagyérdemű.

Közel áll hozzá a kisjátékfilmek világa is, olyannyira, hogy Kerekes Vica mellett ő a másik főszereplője a Klacsán Gábor rendezte Képességnek. A 32 perces alkotás egy egyszerű képkeretezőről, Háros Örsurról szól, egy nap rádöbben, hogy mindaz, amit a kereten belül elképzel, valósággá válik – így teremti meg magának a legfontosabbat, vagyis a társat, akivel aztán együtt próbálják megfejteni, hogy mindaz, amiben benne vannak, valóság-e, vagy csak a fantázia teremtménye. Voltaképpen a boldogság témáját járja körül a film lenyűgöző képi világa és szimbólumrendszere révén. "Nem akkor és attól leszek boldog, hogy mim van, hanem attól vagyok boldog, aki vagyok" – fogalmazta meg a színész az alkotás mottóját egy korábbi interjújában.

A Képességet immár a harmadik nemzetközi filmfesztivál zsűrije válogatja be a versenyprogramba, a Budapest Short – budapesti rövid – fesztivál, vagyis a BuSho ítészei viszont ki tudja, milyen oknál fogva, de kitették – a rendezvényen egyébként évek óta közreműködik moderátorként Szabó Sipos Barnabás. Mindez szerinte egy újabb példa arra, hogy saját magunkat nem méltányoljuk – arra szerencsére van esély, hogy a külföldi sikert követően nálunk is nagyobb elismerésre talál majd a film.

Szintén játszik a 2014-ben készült, a scifit és a drámavígjátékot ötvöző, egyszersmind erősen társadalomkritikus 129-ben. A film két főszereplőjét száz év választja el egymástól – a történet egyik szála 1970-be, a másik 2070-be visz –, ám csak úgy szabadulhatnak szorult helyzetükből, ha valamiképpen kapcsolatba lépnek egymással.

A színek erejével

Színészként sokszor megélte, micsoda ereje van a bennünk élő és külvilágban jelen lévő színeknek, mindezt pedig – bár nem járt képzőművészeti iskolába – festőként is kamatoztatja.

– Sokáig főleg a természet érzékisége ihlette a képeimet, mostanság az inspiráció az emberből fakad – mindez pedig meglátszik a festmények témaválasztásán és jellegén is. Ezek az alkotások nem olyanok, amiket ki lehet tenni a szalonban, a nappaliban vagy a fürdőszobában: feszegetnek vagy át is hágnak bizonyos határokat, el kell gondolkodni rajtuk. Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lennének jók, csak mások, mint a korábbiak.

Időről időre megtapasztalja, a festés egyfajta gyógyító módszer vagy eszköz is lehet – annak is, aki létrehozza, és annak is, aki aztán „csak” nézi a végeredményt.

– Ajándék, hogy képes vagyok festeni – nem azért, mert ez egy önkifejezési forma, és nem is azért, mert meg tudnék élni a képeimből, hanem az alkotás folyamatából fakadó öröm miatt. A festés valójában döntések áradata, aminek aztán a festmény lesz az eredménye. Ilyenkor ide-oda járok a múlt és a jövő között, következésképpen a jelenben vagyok – megélni az érzelmeinket, részt venni a saját életünkben, és végső soron gyógyulni pedig csak itt tudunk.

Valahol orvos is

Gyerekkorában szívsebész szeretett volna lenni, és bár a pályája másként alakult, valahol orvosnak érzi magát, akár a festészet, akár a színjátszás révén – többek között ezért is tartja fontosnak, hogy utóbbit méltó körülmények között gyakorolhassa. A gyógyítás szándéka hatja át másik kedvelt tevékenységét, a főzést is. Nem tartja magát profi gasztronómusnak, de az érzékeire és a szívére hagyatkozva meg tudja mondani akár egy séfnek is, hogy mi hiányzik az adott ételből, és bármiből képes csodát varázsolni az asztalra. Írt egy gasztroblogba, továbbá gondolkodott egy könyvön, amely az egyes receptek mellé egyfajta lelki táplálékkal is szolgálna – hátha lesz kiadó, ami lát benne fantáziát. A maga eszközeivel addig is igyekszik jobbá és gazdagabbá tenni mások életét, azt pedig csak remélni lehet, hogy egyszer mindez valódi elismerésre talál.

Fotók: Németh Kriszta, Juhász Gábor, Bozsó Péter, Szabó Sipos Barnabás-archív
Smink: Kincsesné Gurmai Mária
Frizura: Birgés Kata

A fotók a Benczúr Házban készültek.

• magyar szinkron
• szinkronhang
• szabó sipos barnabás
• fest
• festmény
• festő
• gasztronómia
• színek
• gyógyítás
• sztártéma
• interjú
• hazai_sztar
• 80 éves a magyar szinkron