Interjú a legendás szinkronrendezővel, Somló Andreával - 50 év kulisszatitkai

Szinte beleszületett a szakmába: édesanyja, Somló Éva jó nevű dramaturg volt, aki számos nagy filmet jegyzett, úgymint például Ha kedd, akkor Belgium, Dajkamese hölgyeknek, Szállnak a darvak, Ballada a katonáról, de az Óz, a csodák csodája gyönyörű szövegét is ő írta.

Igaz, a rendezőnő gyerekkorában még zongoraművészi pályáról álmodott. Úgy tervezte, zenei gimnáziumban tanul majd tovább, erről azonban le kellett tennie, amikor a felvételi előtt kiderült, hogy nem ismeri a kottát – mindent hallás után játszott.

Fizikai állomány

Hamarosan megtette viszont az első lépéseket a szinkron világába vezető úton. Édesanyja révén két nyarat töltött diákként a Pannónia Filmstúdióban, ahol Várkonyi Gyulának köszönhetően – aki sok más alkotás mellett a Minden lében két kanál című angol krimivígjáték szinkronját is rendezte – lényegében együtt élhetett a stábbal. Olyan színészeket ismert meg, mint Domján Edit, Váradi Hédi, Tordy Géza vagy Pálos György, akivel akkoriban szinkronizálták Walt Disney rajzfilmjét, a Bambit.

A tanulóévek után 1963. augusztus 1-jén, amikor még a tizennyolcat sem töltötte be, a Pannónia Filmstúdió "teljes jogú" munkatársává vált – persze még nem mint rendező, olyannyira, hogy a fizikai állományba vették fel. Feladatai közé tartozott egyebek közt az úgynevezett mutáció: feliratozásnál – például zenés filmek esetében – táblákba kellett kiszednie a szöveget, ugyanazzal a módszerrel, ahogy akkoriban az újságok, könyvek is készültek. Más, ma már elképzelhetetlen munkakörökben is ténykedett:

– Álom sem volt a digitális technika. Minden magnószalagon volt: első és másoddialóg, tömeg, zene és így tovább. Hat szalagot kellett időre befűznöm hat különböző gépbe, ami nem hangzik túl bonyolultan, de nagy koncentrációt igényelt. Később – szintén időre – filmtekercseket fűztem be, amelyeket a szerepükkel ismerkedő színészek annyiszor néztek-hallgattak meg, ahányszor csak szükségesnek tartották. Kulimunka volt, és nyilván nem ebben akartam megöregedni, de el kellett végezni, még akkor is, ha úgy éreztem, tudok már valamit a szinkronról.

"Megtapsoltak a szüleim"

A ranglétra fokait végigjárva került egyre közelebb későbbi hivatásához, a rendezéshez:

– Először Csákány Márta rendező másodasszisztense voltam – vele csináltuk többek között a Rómeó és Júliát. A két főszereplőt, Norma Shearert és Leslie Howardot Ruttkai Éva és Latinovits Zoltán szinkronizálta, akik akkoriban voltak szerelmespár. Majd rendezőasszisztens lettem Vajda István mellett, aki egy rendkívüli tehetség volt. Időnként megengedte, hogy az ő nevében, ám a saját elképzeléseim szerint dolgozzam. Aztán egyszer megbetegedett, én pedig már rendezőként csinálhattam meg az éppen aktuális munkánkat. Isteni érzés volt, amikor a leadták a tévében, és a vége főcímnél elhangzott a nevem. A szüleim megtapsoltak, ahogy aztán később is minden ilyen alkalommal.

Ugyanakkor a mamám erős kritikusom volt – féltem is mindig, hogy mit szól majd egy-egy rendezésemhez. Csak néhány filmben dolgoztunk együtt, ő dramaturgként, én rendezőként: ilyen A rózsaszín párduc, a Gumimacikból pár epizód, az Ipiapacs – ez utóbbiban Ingrid Bergmannak Ruttkai Éva, Walter Matthau-nak Sinkovits Imre volt a magyar hangja. Halálával nemcsak a közös munka ért véget, hanem az a fajta kontroll is, amit egy őszinte anya jelent.

"Ez nagyon szép, de nem szakirányú"

Miközben a gyakorlatban sajátította el a szinkron csínját-bínját, munkahelye támogatásával levelezőn az egri főiskola angol-orosz szakát is elvégezte.

– Az internet még sehol sem volt, mindennek magunk mentünk utána a könyvtárban, és a saját szájízünk szerint dolgoztuk ki tételsorokat. A diplomamunkámat Tenesse Williamsből írtam. Ezalatt is voltak kisebb rendezéseim, illetve dokumentumfilmeket írtam, bár úgy éreztem, olyat soha nem fogok tudni írni, olyan színvonalon, mint a mamán. Egyébként is mindig az emberi hang érdekelt: mit lehet belőle kihozni, miként lehet szépítgetni, hogyan lehet jól kitalálni a szereposztást?

"Ez nagyon szép, de nem szakirányú diploma", mondta Bán Róbert, a Pannónia Filmstúdió szinkronrészlegének művészeti vezetője, amikor a frissen végzett Somló Andrea bevitte neki az okmányt. Így aztán 31 évesen jelentkezett a Színház- és Filmművészeti Főiskolai adásrendezői szakára, ahová – bár tartott tőle, hogy nem fog megfelelni – fel is vették.

A szakma színe-javától tanult

– Horváth Ádám volt az osztályfőnököm, aki szigorú, de fantasztikusan jó tanár volt, egyszerű, tiszta gondolatmenettel. "Engem a lila nem érdekel", szokta mondani. Tanított még Nemere László, Petrovics Emil, Poszler György, Esztergályos Károly, Wieber Mariann jelmeztervező, Szinte Gábor díszlettervező, Szécsényiné Médike vágó. A szakma akkori színe-java, a lehető legjobbak. Tévéjátékokat rendeztünk, riportokat, portréfilmeket, élő adásokat készítettünk – az operatőri munkák kivételével minden magunk csináltunk.

Minden vizsgája előtt a kirúgást vizionálta, ahhoz képest a másodéves vizsgamunkáját, a Varsányi Ferenc forgatókönyvíró-rajzfilmrendezőről készült portréfilmet kiküldték a berlini filmfesztiválra. Diplomamunkáját pedig, amelyben a később Kossuth-díjjal is kitüntetett Schéner Mihály festőművészt mutatta be, egy évig vetítették az Ernst Múzeumban, ahol a művésznek akkor kiállítása volt.

Élete legszebb filmje

Az újabb diploma kézhezvétele után első munkája a Különös szívesség volt, Rock Hudson főszereplésével – többek közt Venczel Vera, Benkő Gyula, Sztankay István voltak a magyar hangok. Majd jött a Madárijesztő, amelyet a filmirodalom meghatározó alkotásának, egyúttal élete legszebb filmjének tart.

– Egy mélységesen szép emberi kapcsolatról szól – akibe egy csöpp érzés szorult, nem mehet el mellette úgy, hogy ne ütné szíven. Gene Hackmant Bujtor István, Al Pacinót Szacsvay László szinkronizálta, aztán ott volt Hernádi Judit, Kútvölgyi Erzsébet, Hámori Ildikó, Újréti László, Margitai Ági, Juhász Jácint... Ez a film egyébként nem lett siker, mert a kutya nem látta – egyszer adták le, talán valamelyik Ki mit tud? után –, de magánemberként a legkedvesebb számomra. Az elismerést, ha lehet ilyenről beszélni, a Házibuli, illetve A házibuli folytatódik hozta meg. Figyelmet kapott még például a Zeffirelli-féle Jane Eyre is, ami úgy érzem, szintén jól sikerült.

Énekes Disney-filmek

Nagy kedvencei az énekes Disney-filmek – Gumimacik, Öreglányok, Macskarisztokraták, Alice Csodaországban. Itt a casting után mindig három hangot kellett kiküldeni a gyártónak, akik aztán meghozták a végleges döntést. Az alapos rostálást pedig ha lehet, még alaposabb munka követte a stúdióban, olyannyira, hogy az énekfelvételeken a zenei rendező mellett a szinkronrendező is jelen lehetett, és elméletileg bele is szólhatott a dolgokba. Erre azonban nemigen volt szükség, hiszen előbbi is profi volt – ahogy a figurákat megszólaltató színészek-énekesek is.

– A Macskarisztokratákban Koós János egészen különleges színt adott az általa szinkronizált Thomas O'Pamacskának. Az Alice Csodaországban zeneileg szintén nagyon igényes munka – máig kívülről tudom az összes dalát. A címszereplőt Tunyogi Bernadett szólaltatta meg, mellette hallható még Forgács Gábor, Vajda László, Harkányi Endre, Pregitzer Fruzsa és Kerekes József is. A főcímdal pedig olyan nehéz volt, hogy Kertesi Ingrid operaénekesnőnek kellett felénekelnie.

Mindenkit megvisel a mostani tempó

A magyar szinkron aranykora a Pannónia megszűnésével véget ért – megkezdődött a tévés-filmes tömegtermelés, ami érthető módon a minőség rovására ment. Ugyanakkor a digitális technikának is vannak hátulütői, rengeteg előnye mellett.

– Nagyon sokat ad, például több sávon tudjuk felvenni az anyagot, illetve bármikor bármit vissza lehet hallgatni – régen, miután befűzték az új tekercset, emlékezetből kellett felidéznünk, hogy például hogyan kapcsolódik egyik gondolat a másikhoz. Ugyanakkor nagymértékben felgyorsította a munkafolyamatot – de akkor sem adhatunk ki bármit a kezünkből, ha így kevésbé gazdaságos a tevékenységünk. Persze van, hogy még formáznánk, cizellálnánk egy anyagot, de a gyártási tervet be kell tartani, és a színészek is türelmetlenek, hiszen rohanniuk kell tovább.

Nemcsak a színészeket és a rendezőket viseli meg ez a helyzet, hanem mindenki mást is. Azelőtt például egy dramaturg naponta nagyjából tízpercnyi anyagot írt meg, ma pedig sokszor két napja van egy teljes filmre. Ugyanakkor az élvonalbeli fordító is nagyon kevés – Petőcz Istvánt és Blahut Viktort emelném ki közülük. Akad olyan is, aki már általános iskolai szintű alapismereteknek is híján van – így születhetnek olyan mondatok, hogy „ha lenne időm, elmegyek” –, de a fordítóprogramok erős használata is meglátszik a végeredményen. A dokumentumfilmekben pedig tárgyi tévedések fordulnak elő, holott ma már mindennek könnyen utána lehet menni az interneten. Igyekszünk kijavítani az ilyesféle hibákat, de a munka hevében, a tizedik órában könnyen elsiklik az ember olyasmi fölött, amit egyébként észrevenne.

"Hol vagy, papánya?"

A szinkronizálás éppúgy színművészet, mint ami a színpadon vagy a kamerák előtt zajlik, ahogy maga a szinkron is egyfajta alkotómunka eredményeképp jön létre, amihez nem elég a szakmai profizmus – hiteles csak akkor lesz, ha mindenki beleteszi a szívét. Mindezt a rendezőnő számos alkalommal megtapasztalta pályafutása során, akadnak azonban pillanatok, amelyek különösen emlékezetesek számára.

– A Gyere vissza, kicsi Sheeba!-ban – ami már önmagában is egy fantasztikus dráma, leginkább a Nem félünk a farkastól!-hoz tudnám hasonlítani – Avar István és Molnár Piroska annyira odaadta magát, hogy úgy éreztem magam, mintha színházban lennék. Vagy említhetném az Andrej Koncsalovszkij rendezte Szibériádát is. Nyikita Mihalkov játssza az egyik főszereplőt, aki gyermekéveit felidézve keresi az édesapját. "Hol vagy, papánya?" – kérdezi kétszer egymás után. A Mihalkovot szinkronizáló Tordy Géza úgy tudta kimondani, hogy papánya, annyi érzést volt képes belesűríteni ebbe az egy szóba, hogy sírtunk a hangmérnökkel, Bétin Vityával, és láttuk, hogy Tordynak is könnyes lett a szeme a szemüveg fölött.

Persze nem minden munkája volt rá ekkora hatással, de azokat sem tartja kevésbé fontosnak:

– Fontos, hogy az ember azonosulni tudjon a mindenkori feladatával, és a "legutolsó" filmben is képes legyen megtalálni azt a pici dolgot, amiért érdemes csinálni. Szeretet nélkül nem megy. Nem csavart gyártunk napi tíz órában, hanem emberekkel dolgozunk.

"Szeretnék tovább dolgozni"

– Az egyik, ami kikapcsol ebben a rohanásban és hangzavarban, a komolyzene – a barokktól a XX. század közepéig mindenre vevő vagyok. A másik pedig a bridzs: tagja vagyok a Bridge Base Online Magyar Klubnak, akikkel rendszeresen játszom, az internetnek köszönhetően ki sem kell mozdulni hozzá otthonról. Utazni is imádok – nem kell messzi tájakra gondolni, ha vonattal megyek Kerepes alsóra, az is jó, illetve a férjem nagy Ausztria-barát, ezért ott gyakran megfordulunk. Úgy érzem, ennyi munkával a hátam mögött megérdemlem, hogy időnként otthagyjam az asztalomat, és megújuljak.

A feltöltődés után azonban mindig visszatér ahhoz a bizonyos asztalhoz:

– Játékfilmben talán már minden megcsináltam, amit akartam, sőt, azt is, amit nem. Mégis jó, hogy van miért felkelni reggelente, és a nyugdíjam sem mondható méltányosnak, így jól jön a kiegészítés. Ha a Jóisten ad erőt, egészséget és türelmet – mert előfordul, hogy kijövök a sodromból, de ilyen tempó mellett ez természetes –, szeretnék tovább dolgozni, még ha valamivel kisebb intenzitással is – amíg úgy érzem, hogy szívvel tudom ellátni a munkámat, mert anélkül nem érdemes.

Fotók: Németh Kriszta, Juhász Gábor, Somló Andrea-archív
Smink: Kincsesné Gurmai Mária
Frizura: Birgés Kata

A fotók a Benczúr Házban készültek.

• somló andrea
• magyar szinkron
• szinkronhang
• hazai_sztar
• 80 éves a magyar szinkron