Geszti Péter: „nem az a kérdés, hogy milyen hosszú az élet, hanem az, hogy milyen széles”
Nem az a kudarc, ha valami nem jön be, hanem ha meg se próbálod.

Ez is érdekelhet

Hőségben is tökéletes választás az ország legjobb játszóparkja! (x)

Kszi, Simon – Mindenkinek jár egy első szerelem (x)

Daganatos betegek életét menti meg világszerte az őssejtterápia - Ezen betegségek gyógyításában lehet sikeres még (x)

Ezen a filmen sírt a cannes-i filmfesztivál közönsége - Egy fél mozijegy áráért megnézheted (x)

beauty and style

Divattippek testalkat szerint: ezeket az elveket kövesd, és mindenki a nőt látja meg benned »

Kim Basinger 22 éves lánya tiszta anyja: épp csak merészebben öltözködik »

Mamafarmer nőiesen: ilyen szexi tud lenni nyáron »

retikül.hu
Top olvasott cikkek
bmi kalkulátor
nem

A te BMI-d:

Alultápláltságot jelent. Mindenképp fordulj orvoshoz, hogy feltárd az okokat!

A testsúlyod ideális, törekedj a mostani alkatod megőrzésére.

Fokozottan vagy kitéve az infarktusnak és más betegségeknek. Csökkentened kell a testsúlyodat!

Veszélyeztetett kategóriába tartozol, mielőbb fogyókúrába kell kezdened!

Az egészséged közvetlen veszélyben van. Azonnal orvos által felügyelt diétába kell kezdened!

számolújraszámol

Bármennyire is lehúznak a hétköznapok, ha igazán akarod, találhatsz módot arra, hogy azt csináld, amit igazán szeretnél. A sikerhez vezető úton pedig az egyik legfontosabb tényező a nyitottság, a különbözőségre való kíváncsiság és az új befogadására való hajlandóság – kicsiben és nagyban egyaránt. Geszti Péter arról is beszélt, hová vezethet mindezek hiánya az ország szintjén. Egy biztos: nem szabad félni!

– A sikerrel kapcsolatos előadásod Ráhangolódás önmagadra című részében azt tanácsolod: ne játsszunk mindig a biztonságra, és merjünk olyasmibe is belevágni, aminek nem tudjuk, mi lesz a vége. Mégis nehéz feladni a kvázi biztonságot nyújtó ismert rosszat. Mit tudsz mondani azoknak, akik hasonló dilemmában vannak, leginkább azért, mert nemcsak önmaguk, hanem mások felé is kötelezettségeik vannak?

– A saját környezetemben is látom, hogy milyen nehéz kérdés ez. Mennyire vállalsz felelősséget magadért, és mennyire másokért? És ki tud áldozatot hozni azért, hogy te kibonthasd a személyiségedet, és elegendő idővel, energiával, akármivel rendelkezhess ahhoz, hogy elérj valamit, hogy azt csináld, amit szeretnél? Nem tudok okosabbat, mint hogy olyan embereket kell magunk köré venni, akik valahogy segítenek ebben, és akikkel ki tudunk alakítani egy olyan arányrendszert, amiben mindenkinek jut egy kis magánélet és egy kis szakmai siker felé mozgás. Szükség van egymás támogatására, és ez már rávezet a férfi- és női szerepekre. A mi családunkban ugyanolyan fontos, hogy a feleségem megfelelhessen a saját ambícióinak és sikereket érhessen el, mint az én dolgaim. Ez nem mindig megy konfliktusmentesen, de meg kell próbálni kezelni a helyzetet, ami egy kölcsönös tiszteletre, elfogadásra és bizalomra épülő – és nagyon szigorú időbeosztást igénylő – életet feltételez, amelyet naponta menedzselni kell. Nem szabad feladni, mert elrepülnek az évek, és az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy tulajdonképpen semmit sem csinált meg abból, amit szeretett volna, csak önfenntart.

– Nem azt tekinted kudarcnak, ha valami nem jön be, hanem azt, ha valaki meg sem próbálja. Mégsem könnyű szembesülni azzal, ha valami legjobb szándékunk ellenére sem sikerült, és megint nekifutni, netán valami másba kezdeni. Vannak-e olyan, mindenki számára elérhető források, amikből erőt meríthetünk, és újra felépíthetjük önmagunkat?

– Kétségtelenül nem könnyű szembesülni a kudarccal, de attól még nem dől össze a világ. A világ akkor dől össze, ha bennünk dől össze. Én is sokszor hittem azt, hogy vége mindennek, aztán mindig lett valahogy. Visszanézve pedig kiderült, hogy az, ami abban a pillanatban végzetes bajnak tűnt, tulajdonképpen nevetséges, és ezer más emberrel előfordult már.

Egészen addig, amíg nem kapsz infarktust, nem derül ki, hogy rákos vagy, nem hal meg az apád vagy a szerelmed, szerintem minden ilyen dolog – intellektuális kihívás, erőfeszítés, projekt, siker, kudarc – csupán egyfajta emberi játék. Betegség, elmúlás, árulás – ezek az igazán drámai részei az életnek. Ha pedig egy jól megteremtett érzelmi világban élsz a szeretteiddel, akkor mindig lesz olyan, akibe egy kicsit bele lehet kapaszkodni egy bukás esetén. Ehhez nyilván az is kell, hogy ember legyél, aki a jó időszakaiban sem feledkezik meg a környezetéről. Ez nem olyan könnyű, hiszen minél sikeresebb valaki, annál inkább hajlamos megfeledkezni ezekről az érzelmi szálakról, mert csak repül előre.

Ami nagyon fontos: soha ne arra gondolj, hogy többé nem próbálod meg, hanem arra, hogy másként kell csinálni, vagy mást kell csinálni, vagy másokkal kell csinálni, és főleg magadban kell megkeresni, hogy mit tettél rosszul. A bukást jól meg kell rágni, aztán nagyon tempósan el kell engedni, különben annyi ballasztot raksz a léghajódra, hogy nem fogsz tudni felszállni.

De vajon mik azok a képességek, amelyek ahhoz kellenek, hogy a magánéletben és a munkában is sikeressé válhassunk? Honnan tudhatjuk, hogy melyik a mi utunk és hogyan fordíthatjuk nyereséggé azt, ha valamiben kudarcot vallunk? Mik azok a kommunikációs eszközök, amelyek vonzóvá tesznek bennünket? Hogyan válhatunk olyan személlyé, aki képes inspirálni környezetét és hogyan találhatjuk meg azokat, akik ránk hatnak inspirálóan?

Az áprilisi Femina Klub vendége Geszti Péter dalszövegíró, reklámszakember, aki Szily Nórával beszélget sikerről és kudarcról, motivációról és újrakezdésről.
Bővebb info: www.femina.hu/feminaklub
JEGYEK KIZÁRÓLAG ONLINE ÉRHETŐEK EL: www.feminaklub.hu
 

– Minden változik, természetes, hogy jobb és rosszabb periódusok követik egymást, azaz a kudarc és az újrakezdés voltaképpen természetes velejárója az életnek. Mégis félünk a változástól, ahelyett, hogy felkészülnénk rá, esetleg mi magunk indítanánk el, amit te a nyitottság hiányára vezetsz vissza. Ki felé, mi felé kellene nyitnunk?

– A nyitottság hiánya szerintem alapvetően egy kulturális probléma, ami annak a sok feldolgozatlan traumának köszönhetően alakult ki, amin ez a szerencsétlen ország az elmúlt kétszáz évben – de mondhatnám csak a huszadik századot is – keresztülvergődött. Nincs közös sikerélményünk, szemben más országokkal, amelyek meg tudták magukat védeni, illetve ahol az emberek össze tudtak fogni, amiből aztán kialakulhatott a polgárosodás, az azzal járó ipari forradalom, az innovációra való fogadókészség, egyfajta társadalmi igazságosság, morál, amit mindenki elfogad. A magyar társadalomnak ez a fajta töredezettsége viszont arrafelé löki az embereket, hogy kizárólag a túlélési technikáikat működtessék. Így aztán mindig a kenyérgondok kerülnek előtérbe, és nem azok a kérdések, amelyek innovációt tennének lehetővé – ez alatt nemcsak ipari, hanem társadalmi vagy bármilyen más innovációt is értek. Mindenki fél, hogy megalázzák, elnyomják, elveszti a munkáját, az általános társadalmi bizalomhiány pedig megnehezíti azt, hogy az emberek összekapaszkodjanak más emberekkel valaminek a létrehozására – és minél idősebb valaki, annál inkább ez a helyzet.

Pedig az országnak az a része, aki el tud jutni külföldre, akár csak Horvátországba, azért láthatja, hogy a világ sok mindenben különbözik Magyarországtól, és sok minden jobban működik máshol. Ezeket a dolgokat meg lehetne tanulni, de a korábbi történelmi kanyarok és zsákutcák okán hiányoznak azok az alapok, amelyekre felépülhetne mindaz, amire oly nagyon vágyunk. Irigyeljük a nyugat-európai kultúrák gazdagságát, sokszínűségét, de közben nem tudunk azokhoz az eszközökhöz nyúlni, amelyekkel ezek megteremthetőek lennének. Az eszközöknek pedig csupán egyike pusztán az, hogy nyitottan kellene gondolkodni. A magyar kultúra azonban nagyon zárt, és bár a művészek és a tudósok próbálnak egyfajta nyitottságot tartani, az a fajta visszaélés a demokratikus rendszerrel, amit nap mint nap látunk, egyszerűen elviselhetetlenné teszi annak a különbségnek a megélését, ami az eszmék és a valóság között van.

Ezzel a nem tudom, hány milliárd forintos kampánnyal pedig, ami a bevándolókérdésben zajlik, sikerült még mélyebbre lökni az országot. Ez ugyanis nem pusztán önmagáról szól, hanem általában a különbözőségről való gondolkodásról. Az előadásaim egyik legfontosabb mondata, hogy a különbözőségtől nem félni kell, hanem kíváncsinak lenni rá, és megismerni, mert ebből tudunk tanulni. Ez valósult meg a Létvágy albumomnál is. Felhívtam tizenöt tök új srácot, akit korábban nem is ismertem. Benne volt a pakliban, hogy visszautasítanak. Végül tizenegyen jöttek el, és a maradék négy sem azért mondott nemet, mert nem akart velem dolgozni, hanem mert éppen nem ért rá, vagy nem azt a dalt szerette volna, hanem egy másikat. Olyan típusú visszautasítás, ami után nagyon nyelni kellett volna egyet, nem ért. De ha ért is volna, nem lett volna baj – tudomásul veszem, hogy azzal az emberrel nincs dolgom, és kész. És ugyanígy gondolkodom minden másban is.

Amikor előadást tartok, nem politizálok, de az is politika, amikor az ember a nyitottságról, a szabadságról, az individuum kifejtéséről beszél. Mostanra leszoktatták az országot arról, hogy teljesítményt adjon a munkájában. Nem kell, hogy érts valamihez, elég, ha egy klientúrához tartozol, az intézményesített hülyeség pedig mindent maga alá temet. Ma az van, ami a kádárizmusban meg a brezsnyevizmusban volt: hosszú rohadás, aminek ki tudja, mi a vége. Ezt el kell, hogy mondjam az előadásaimon, mert mindig is más értékrend szerint éltem, ezért is nagyon nehéz szembesülnöm azzal, ami itt zajlik, mondjuk, az elmúlt nyolc évben. És rengetegen vannak így ezzel, csak éppen mindenki fél, pedig nem kellene. Az emberek sokszor egyszerűen csak többet gondolnak a hatalomról, mint ami – ez a „néger az alagútban”-effektus, amivel napi szinten találkozom.

Nem szabad félni! Tudod, el szoktam képzelni, hogy az ember már nagyon öreg, csak egy kevés van hátra, napok, órák, és visszagondol az életére, akkor mivel fogja megindokolni mindazt, amit nem tett meg azért, mert félt? Nem az a kérdés, hogy milyen hosszú az élet, hanem az, hogy milyen széles. Az pedig, hogy miként tágítod, már tényleg csak rajtad múlik.

Ezt is szeretjük