„Nem nézzük butának a gyerekeket” - Farkasházi Réka fia 20 éves, a zenekara 18

Idén lesz 18 éves a Farkasházi Réka és a Tintanyúl zenekar, mely jeles alkalomból különleges koncertet adnak a Budapest Parkban. Augusztus 4-én kicsiket és nagyokat is várnak egy különleges koncerttel, ahol tíz másik előadóval, Bánsági Ildikóval, Geszti Péterrel, Puskás Petivel, Beck Zolival, Csorba Lócival, Zentai Márkkal, Csemer Bogival, az Alma Együttessel, Bereczki Zoltánnal és Malek Andreával duettek formájában adják elő népszerű gyerekdalaikat. 

Interjú Farkasházi Rékával

Farkasházi Rékával a koncert kapcsán beszélgetett a Femina munkáról, zenélésről, anyaságról és gyermekeiről. 

- A Farkasházi Réka és a Tintanyúl koncertjén többek között olyan fellépőkkel találkozhatunk, mint Geszti Péter, Puskás Peti vagy Bánsági Ildikó.  Hogy jött az ötlet? 

- Van egy podcastsorozatunk Társasjáték címmel, amit két éve indítottunk el, ugyanis azt éreztem szakmán belül, hogy a gyerekzene mostohán van kezelve. Tudtam azt, hogy mi a zenekarral mennyire komolyan vesszük ezt, és mennyi munkánk van abban, hogy olyan minőségben zenéljünk, ahogy ezt tesszük most már 18 éve. Szerettem volna ezt finoman megmutatni, és akkor jött egy olyan ötlet, hogy mi lenne, ha felnőtt előadókat hívnánk el vendégnek, és amellett, hogy beszélgetek velük a gyerekkorukról, hogy hogyan lettek ők éppen zenészek, társasozunk velük. Hiszen sokkal könnyebb így beszélgetni, mert akkor a játékra figyelnek, és nem átlagos beszélgetések születnek. Mindig van egy dal, amit vagy az előadó választ, vagy mi javaslunk neki, azt közösen feldolgozzuk, és élőben megszólaltatjuk.

Szerettem volna egy olyan fórumot, egy olyan helyszínt, ahol ezek a duettkoncertek méltó körülmények között megszülethetnek. Közben eltelt annyi idő, hogy rájöttük, hogy idén 18 évesek vagyunk, és ez egy nagyon jó kis szám egy gyerekzenekar életében, hiszen a felnőtté válás száma, és így összekötjük a felnőtt előadókat a gyerekdalokkal.

A Budapest Park erre nagyon nyitott volt, sőt nagyon szerették volna, ha náluk rendezzünk meg ezt a koncertet.

Mi vagyunk az első olyan gyerekeknek játszó zenekar, akik teljes idősávban megkapják a parkot, és egy igazi nagy koncertünk lesz, amivel az a célunk, hogy tényleg az egész család jól érezze majd magát.

Minden koncerten ez a célunk, de most valahogy nagyon szeretnénk, ha azok is eljönnének, akik 18 éve az első koncertjeinken ott voltak - lehet, hogy akár már a saját gyerekükkel. És amit nagy örömmel látunk, hogy egyre több nagyszülőt hoznak el a koncertjeinkre. Annyira színes a fellépőlistánk, hogy tényleg minden generáció jól tud majd szórakozni. Ennek a gyerekek fognak a legjobban örülni, mert a gyerek akkor érzi nagyon jól magát, ha a szülei, a testvérei, a nagyszülei is ott vannak, és együtt buliznak.

- Vannak ős-Tintanyúl-rajongók, akik most már felnőttek, és tartjátok velük a kapcsolatot? 

- Van olyan, amikor nálam két fejjel magasabb lányka ugrik a nyakamba, és bőgi végig a dalt a karjaimban, az nagyon-nagyon megható. Vannak felejthetetlen pillanatok. Volt egy klubkoncert, kis helyen, ott nagyon kevesen voltak, és előttem egyszer csak fölállt egy kisgyerek, és elindult, majd kiderült, hogy ott indult el először. Aztán pont most vasárnap délelőtt a MOM-ban volt koncertünk, ahol jött egy anyuka egy kisebb gyerekkel, meg egy nagyobbal, és mondta, hogy hát, ő volt az, aki ott indult el.

- Azt te is kiemelted, hogy 18 éves a Tintanyúl, és azóta is együtt vagytok, töretlenül zenéltek, és tele a naptáratok. Mi a titka, hogy ennyi ideje ilyen egységben van az együttes?

- Leginkább az, hogy nagyon szeretjük, amit csinálunk. Emellett nagyon ébernek és frissnek kell lenni. Nem játszhatjuk ugyanazt a műsort száz évig. A másik pedig, hogy mi emberileg nagyon passzolunk egymáshoz a fiúkkal. Amikor sok-sok nagyon érzékeny lelkű, egyébként nagyon tehetséges ember dolgozik együtt, óhatatlan, hogy felmerülnek nehézségek, de én olyan büszke vagyok a fiúkra, hogy mindig mindent meg tudunk oldani. Sokat foglalkozunk azzal, hogy építsük a kis csapatunkat. Most már második éve erre nagyon tudatosan figyelünk, a születésnapokra mi élményt adunk egymásnak, így jutottunk el tavaly lőni, megtanultunk kürtőskalácsot sütni, és hasonló vicces kis dolgok. 

Bár nagyon sokat vagyunk együtt, de néha jó úgy közös időt tölteni, hogy az nem a munkáról szól. Minden évben kétszer, nyáron és karácsonykor összegyűlik a teljes zenekar itt, nálunk; a gyerekek is, meg a feleségek is jönnek, a férjemmel főzünk, és vendégül látjuk őket. Ezek is mindig nagyon meghatározó pillanatok. 

De leginkább talán az a titok, hogy egyszerűen szeretjük, amit csinálunk. Ezt nem lehet máshogy, ez egy olyan műfaj, amit nem lehet máshogy csinálni.

Gyerekeknek zenélni csak úgy lehet, ha az ember szívből teszi.

- Szerinted mi a "receptje" annak, hogy a ti dalaitokat az anyukák, az apukák, de még a nagyszülők is élvezik? 

- Az, hogy nem nézzük butának a gyerekeket. Gondolatokat közvetítünk a zene által, és ha megnézed jobban a dalszövegeket, akkor az összes dalunk elmegy simán egy mai popzene szövegének. Nem véletlen, hogy a karácsonyi dalunk is ment a Petőfi Rádióban, meg most az anyák napi dalunk is, ami szintén nem jellemző a gyerekzenekarok dalaira.

És amikor, mondjuk, Falusi Mariann énekli a Homokvár című dalunkat, vagy a Csorba Lóci, akkor az megint kap egy más ízt, és akkor lehet igazából megérezni, hogy ezek a dalok úgy vannak megírva, hogy nem a hagyományos értelemben vett gyerekdalok, de ettől még a gyerekeknek szólnak. Nagyon sokszor elmondtam már -a fiúk mindig nevetnek, amikor ide kanyarodok ki -, de tényleg az van, hogy nekünk óriási a felelősségünk, mert a gyerekek ízlését még nagyon lehet formálni.

Nagyon nyitottak, nagyon befogadóak, de a rosszat is ugyanolyan gyorsan befogadják, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy mi mit adunk nekik.

Ez is nagyon sokat változott az elmúlt 18 évben: azt látom, hogy az anyukák meg az apukák várják, hogy jöjjenek koncertre, mert nyilván egy kicsi gyerek mellett viszonylag ritkán jutnak el, de így megvan az a koncertélmény, kiabálják be a sorokat, énekelnek, ugrálnak. Ők kihallják, hogy micsoda basszusszólót játszik Studniczky László, imádják, hogy Jávor, aki egyébként a magyar popzenei élet egy kultikus alakja, ott ül, és ő 18 éve az első perctől kezdve ott ül velem. Kálmán Tomi Geszti Péter mellett is játszik, és írja a dalait többek között. Csiszi nagyon sok előadóval dolgozott Bereczki Zoltántól kezdve, Szekeres Adrienn mellett is volt, de ő most már csak a miénk, mert egyszerűen nem fért bele az életébe más már. Annyira sok koncertünk van, meg annyira sok a teendő, hogy egyszer csak azon kaptuk magunkat, és lassan én is, hogy az egész megfordult:

most már nem az van, hogy a színház, a film, meg a sorozat mellett még csinálom ezt, hanem pont fordítva.

Az elmúlt másfél-két évben lett egy ilyen óriási ugrás. Addig is sokat játszottunk, de múlt hónapban huszonhárom koncertünk volt. Már a jövő gyereknap le van kötve, és ezt nagyon jó látni, főleg azért, mert mi ezért nagyon komolyan megdolgoztunk, nekünk nem jött olcsón és könnyen a siker, és nagyon örülök annak, hogy sose kötöttünk kompromisszumot. 

- Adódott volna rá lehetőség? 

- Csinálhattuk volna azt, hogy belemegyünk mi is ebbe a minden szempontból olcsóbb világba. Egy öttagú zenekar minden szempontból macerásabb, meg drágább sokkal, mint amikor kiállnak ketten-hárman egy félplayback-produkcióval. Simán mondhattam volna azt egy ponton, hogy egyszerűbb egy CD-vel elindulni, de én arra képtelen vagyok. Én ezt így szeretem, ahogy van.

- Ha visszatekintesz, akkor volt-e egy olyan pont, amikor azt érezted, hogy neked a gyerekközönség felé kell fordulnod, és hogyha volt, akkor mi volt az? A gyerekek azért nem egy egyszerű közönség, ők kifejezik azt is, hogyha valami nagyon tetszik nekik, de közben azt is, hogyha valami nagyon nem. 

- Azt hiszem, hogy nem volt egy konkrét pont, erre születni kell. Azt tudni kell, hogy az apukám népművelő volt, és autodidakta módon tanult meg gitározni, anno mindenféle Mikulás-műsorokat csináltak a barátaikkal, én ebbe beleszülettem minden szempontból. Négyéves voltam, amikor először énekeltem apa mellett a színpadon. Nem azért, mert felléptem, hanem csak mert apukám dolgozott, és én meg mentem vele, és énekeltem, de sosem volt bennem az, hogy én majd ezt akarom folytatni, eszembe se jutott. Én színésznőnek készültem, de aztán nagyon sokszor megtaláltak kérésekkel, volt olyan lemezkiadó, aki megkeresett, amikor még ment a Barátok közt, hogy csinálnának velem egy gyereklemezt, amin Halász Judit-dalokat dolgoznék fel. Mondtam, hogy nem, hát miért dolgoznék fel Halász Judit-dalokat, belőle csak egy van.

Később megfogalmazódott bennem, hogy igazából én ezt szívesen csinálnám, de saját dalokkal. 

Aztán nem is tudom, mennyi idő telhetett el, amikor Kukorelly Endrének megjelent a Samunadrág című verseskötete, és azok olyan versek voltak, amire azt mondtam, hogy na, hát ezzel szívesen elindulnék. Persze a lehető legnehezebb utat választottam, nagyon kortárs gyerekversek voltak, nem kifejezetten dalszöveg-struktúrájúak, de elindultunk, és nagyon szerettem azt az anyagot, azt az időszakot. Az első jó pár év csak szárnypróbálgatás volt. Az már tudatos döntés volt, hogy amikor jó pár éve ment a zenekar, jelentkeztem a Veszprémi Egyetem drámapedagógia szakjára, mert azt éreztem, akkor lesz egy komolyabb tudásom.

- Hogyan tudod beépíteni az ott megszerzett tudást? 

- Nagyon sokféleképpen, például a történetszövésben. Én nagyon szerettem volna, hogy ne kelljen mindenféle csilli-villi eszközöket bevetnem, mert annyira túl van vizualizálva a gyerekek világa. A gyerekeknek semmi nem kell, én látom a kislányomon, hogy kijön ide a kertbe, hozza a kis uzsonnás dobozát, leszedi a meggyet, az epret, a málnát, vagy amikor esik az eső, akkor nézegeti a kukacokat. De nincs bennem egy ilyen vaskalaposság ebből a szempontból sem, hogy akkor most neki semmi más, csak a természet kell, és így kell boldognak lennie, de azt nagy örömmel látom, hogy működik az, amit mi gondolunk a világról, a gyerekekről.

- A beszélgetésünk során az egyértelmű lett nekem, hogy te tényleg nagyon sok mindent csinálsz. Viszont a rengeteg teendő mellett van három gyönyörű gyereked. Honnan van ennyi energiád és inspirációd, hogy minden téren helytállj?

- Nem egyedül csinálom, elég szorosan vagyunk családilag. A szüleim a következő sarkon laknak, van egy pótnagymamánk, Juci, aki már Benire is vigyázott, ő velünk van tizenéve. Néha nagyon nehéz, nem mondom, hogy nem, de én erről mindig beszélek is, csak valahogy ez nem megy át az embereknek, és akkor mindig lelkiismeret-furdalásom van, mert ha rám néznek, akkor mindig azt mondják, hogy "Jaj, te mindig mosolyogsz, te mindig boldog vagy!"

Egy időben mindig kényszeresen magyarázkodtam, mert annyira kritikusak tudnak lenni, főleg a nők egy másik nővel szemben.

Annyiszor kaptam meg, hogy olyan régen láttalak, mindig más jön a gyerekért. Igen, de nem mindig azért, mert én dolgozom, hanem azért, mert még van kettő másik gyerekem, és például az egy tudatos döntés volt, hogy amikor még mind a két gyereket hurcibáltam az edzésekre, akkor a kicsi babát én nem tettem be az autóba, hanem inkább megkértem a Jucit, hogy jöjjön át, menjenek ki a játszótérre, legyen nekik egy szép délutánjuk. Én nem szerettem volna egy autóülésbe gyömöszölni őt órákig, viszont abban az időben, amikor a dugóban ülök a nagyobb gyerekeimmel, akkor velük tudok beszélgetni.

Néha azon kaptam magam, hogy magyarázkodom, és akkor rájöttem: de hát miért?! Senkinek semmi köze hozzá. Hány olyan anyukát látok, aki ott van a játszótéren minden délután a gyerekével, nyomkodja a telefonját, de még igazából azt se ítélem el, mert biztos nagyon fárasztó, sőt, tudom, de azt hiszem, hogy mindenki élje az életét úgy, ahogy jónak látja.

Idén 47 éves leszek augusztusban, és olyan sok megfelelést lepakoltam magamról már, de nem azért, mert olyan ügyes vagyok, hanem mert ha az embernek van három gyereke, meg ennyi mindent csinál, már nincs is ideje ilyenekre.

- Dolgozol magadon? Jársz terápiára, esetleg önismerettel foglalkozol? 

- Jártam, nagyon sokáig jártam terápiára Tamara születésre előtt, de amikor várandós lettem, akkor azt éreztem, hogy abbahagyom. Nagyon jót tett, de most nincs időm ilyesmire, viszont hetente háromszor járok edzeni. Arra szánok időt, hogy eljussak rendszeresen a kozmetikushoz, a manikűröshöz, fodrászhoz. Nekem erre szükségem van, hogy ápolt legyek. 

- Érintőlegesen már beszéltünk a gyerekekről, de nem mindennapi, hogy Beni húszéves, Tamara most lett hat, 14 év korkülönbség van köztük. Milyen a kapcsolatuk?

- Amikor Beni elköltözött, az nagyon érdekes volt, Tamara nagyon sírt, olyan véglegesnek gondolta. Nagyon édes, amikor hazajön Beni, mindig hoz valami apróságot Tamarának, ő meg örül. Abszolút lehet rájuk számítani, a lányom is simán megfürdeti, megmossa a haját, Beni elmegy érte az óvodába. Igyekszem nem rájuk tolni, de nagyon ügyesen elvannak együtt, nagyon szeretik egymást. Én csak annyit szeretnék, hogyha majd nagyok lesznek, akkor tudjanak számítani egymásra, és hogy szeressék egymás családjait, aztán a többi meg majd alakul. 

- Hogy éled meg, hogy Beni elköltözött, és a saját életét egyengeti? 

- Én örülök neki, nyilván sírtam, persze, hogy sírtam. Nagyon hirtelen történt, de nagyon jókor. Dolgozik, mellette sportol. Én 18 évesen eljöttem otthonról, és nekem az nagyon jót tett. Ő húszéves volt, de persze nagyon nagy mázli, hogy van egy lakás, ami a miénk, és oda tudott költözni. Ment vele két csoporttársa, meg egy sporttársa. Én nem voltam ott azóta, fogalmam sincs, mi van ott, de néha felhív, hogy melyik programon indítsa el a mosógépet, szóval, gondolom, életben maradnak, és van tiszta ruha is.

- Rebeka külsőre nagyon hasonlít rád, de személyiségre kire ütött inkább? Rád vagy az apukájára? 

- A férjemre. Ő egy nagyon édes ember, nagyon szép lelke van, de nagyon más személyisége van, mint nekem. A fiam személyisége jobban hasonlít az enyémre. Nem biztos, hogy az a legszerencsésebb kombó, de hát így alakult. Rebekának gyönyörű hangja van, most először énekelt velünk élőben. A podcast gyereknapi különkiadásában a saját gyerekeinkkel zenéltünk, ami egy óriási élmény volt.

- Tamara most ballagott el az óvodából, szeptemberben kezdi az általános iskolát. Milyen várakozásokkal indultok neki ennek az időszaknak?

- Harmadjára indulunk neki ennek a rögös útnak, de igyekszem nem túlparázni. Nagyon jó helyre került, teljesen átlagos iskola. Most nagyon jól akartam választani, sok iskolát megnéztem, de egyik ámulatból estem a másikba, és nem feltétlenül pozitívan. Az apósom legnagyobb örömére - aki egyébként gyerekpszichológus, és közel hatvan éve praktizál - végül amellett döntöttünk, hogy Tamara egy teljesen hétköznapi iskolába fog járni, viszont egy csodálatos személyiségű tanárnőt sikerült találnunk. Nem félek különösebben, eddig is túléltük, egy gyerekünk már felnőtt. Nem lehet kikerülni a nehézségeket.

Cover-fotó: Femina

• sztár
• farkasházi réka
• interjú
• színésznő
• énekesnő
• exkluzív
• Hazai sztár