"Ha nem írom alá a halálos ítéletemet, most nem lenne munkám"

Nem egészen saját akaratából vált szabadúszóvá, ám gyorsan kiderült, hogy szakmai szempontból ez volt a legjobb dolog, amit történhetett vele. Szebbnél szebb új feladatai vannak, egyebek mellett színészmesterséget tanít Gór Nagy Mária színitanodájában. Mindeközben rájött: a tanítás és a rendezés milyen izgalmas feladat.

- A színművészeti elvégzése óta a Kamara volt a színházad. Néhány éve azt nyilatkoztad, hogy nincs tökéletes társulat tökéletes körülményekkel - mindenesetre jól érzed magad, ahol vagy, különben már nem is lennél ott. Aztán mind sötétebb felhők gyülekeztek a Kamara fölött, végül be is zárt. Hogy élted meg ezt az időszakot?

- Azt már lehetett tudni, hogy a Kamarának pénzügyi gondjai vannak, láttuk, hogy a szakadék felé rohanunk. Mégsem hittük el, hogy ez megtörténhet: Magyarországon még nem volt példa arra, hogy egy prosperáló fővárosi színházat bezárjanak. 2011-ben, karácsony előtt két nappal szóltak, hogy talán az aznapi volt az utolsó előadás. Aztán január elejéig az ottani szokás szerint mindannyian téli szünetre mentünk - az egy pokoli időszak volt. Egymást hívogattuk a kollégákkal, próbáltuk biztatni egymást, miközben mindenki pánikolt. Végül minisztériumi fenntartási színházként kaptunk annyi pénzt, amiből ha szűkösen is, de be tudtuk fejezni a szezont.

- A Kamaraszínház vezetője hiányolta a színházi szakma együttérzését is. Mint egy akkori nyilatkozatában mondta: míg egykor Stohl András színművész perének tárgyalásán vezető színészek demonstráltak jelenlétükkel, most a Kamaraszínház társulatáért senki sem emelte fel a szavát.

- Engem is meglepett a szakma közönye. Egy-két embert úgymond megmentettek, azaz más színházak átvették őket. Másfelől viszont érthető ez a fajta hozzáállás: az egész színházi világ alulfinanszírozott, mindenhol teltház, mondhatni létszámstop van. Hogyan vehetne fel új embereket az, aki a meglévőknek sem tud tisztességes fizetést adni?

- A bizonytalanság időszakában kidolgoztál valamiféle B-tervet arra az esetre, ha bezár a színház?

- Sohasem voltam benne a szabadúszásban, de mindig is több lábon álltam. Rendszeresen szinkronizálok, kilenc éve játszom a Jóban Rosszban sorozatban, hivatalos hangja vagyok a Spectrum tévének, ami egyébként alakulása óta nagyon közel áll a szívemhez. Emellett rengeteg reklámnak csináltam a szinkronját, ami egy speciális feladat.

- Amennyiben?

- Ez egy nagyon tömör dolog, amin már vezető színházi színészek is elvéreztek. A hangi adottság itt nem elég. Először is be kell kapcsolni egy gombot, amit úgy hívnak, hogy termékszeretet, aztán néhány másodperc leforgása alatt eljuttatni a közönséghez a forgalmazó üzenetét. Azt az egy-két mondatot, amit elmondok, sokszor hetekig írják a marketingszakemberek, és ugyanennyit dolgoznak a reklám kép- és hangvilágán is. Nem tudom, mi a titka, de azt hiszem, értem a szakemberek instrukcióit - amelyek egyébként gyakran nem színészi instrukciók.

- Vagyis nem maradtál munka nélkül.

- Ugyanannyit dolgozom, mint korábban, annyi különbséggel, hogy általában szabadok az estéim. Korábban elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne legyek egy színház tagja - a próba-premier-előadás szentháromságában értem. Most már szerencsének tartom, hogy így történt. Tötyörgős pali vagyok, nehezen hozok meg döntéseket, de ha adva van egy helyzet, akkor azt megoldom. A mostani életemet jobban szeretem, mint a Kamarában az utolsó egy-két évet.

- Azért ez megdöbbentő…

- Az első hat-nyolc évben újdonsült színészként szakmailag megkérdőjelezhetetlen emberektől leshettem el a szakma csínját-bínját. Akkoriban bontogatta a szárnyait Alföldi Róbert, de rendezett Tordy Géza, Ruszt József, Sopsits Árpád, a főiskolán pedig Zsótér Sándor is. Annyit tanultam, hogy gyakran szinte ájultan dőltem az ágyba a nap végén. Aztán az utolsó években egy kicsit kifulladt - művészileg már nem elégített ki a színház. Valahogy nem kaptam akkora kihívást jelentő szerepeket, mint korábban, persze az is igaz, hogy kettőn áll a vásár. Hiányoztak az igazi, gyötrő feladatok. A kényelmes, tunya, elterülő színházban nem hiszek.

Talán már korábban kellett volna változtatni, de nagyon szerettem a Kamara-béli kollégáimat, az ottani légkört, és persze azt a fajta biztonságot és stabilitást, amit a színház nyújtott. Fix fizetésünk volt - még ha nem is sok, de számítani lehetett rá -, az alapot nyáron is kaptuk, amikor nem játszottunk.

- Másik színház nem is jött szóba a Kamara bezárása után?

- 15 évig voltam Kamaránál, ezalatt 30-40 rendezővel dolgoztam, annak, hogy utána nem hívtak mindenfelé, és nem ajánlottak fel különféle feladatokat, nyilván oka volt. Ha megkerülhetetlen lenne a személyen, akkor bizonyára lett volna út. Tény, hogy nem vagyok könnyű ember: ha valamit nem értek, kérdezek, és mindig is voltak elképzeléseim az adott szituációval, jelenettel, figurával kapcsolatban, amit a rendezők vehettek éppen krakélerkedésnek is - voltak is csatáim velük. Ugyanakkor az is tény, hogy nem ők állnak a színpadon, hanem mi, színészek. Ha pedig egy jelenet nem sikerül, a néző nem azt fogja gondolni, hogy azt a rendező nem találta ki.

- A Sóska, sültkrumplit átvette a József Attila Színház, így neked is megmaradt az abban játszott szereped. Ugyanakkor 15 éve bújsz időről időre Lacikám bőrébe. Nem válik ez előbb-utóbb egysíkúvá?

- Háromszáznál is több előadás után sokszor még mindig olyan brigád verődik össze a nézőtéren, ami hetekre feltölt. A darab végén hosszú percekig tapsolnak, van, hogy szinte nem akarnak beengedni az öltözőbe.

- Mindeközben tagja lettél egy utazó társulatnak, a Hadart Művészeti Társulásnak is.

- Mindig szerettem új dolgokat kipróbálni, legyen az búvárkodás, ejtőernyős ugrás, repülés - egyszer még vezettem is jobbról egy kis Cessnát -, az egyik születésnapom egy versenyautót is kipróbálhattam. Kicsit ilyen volt számomra a Hadart is, ami üzleti alapon szerveződő társulatként oda megy fellépni, ahol fizetnek érte. Ráadásul egy zenés darabjukban játszom, igaz, a szerepem csak félig ének, félig pedig próza - nyilván a rendező is tisztában volt a lehetőségeimmel. Félek ugyanis az énekléstől, bár a főiskolán voltak zenés próbáink is, otthon pedig éjjel-nappal énekelek - de annyi önbizalmam, hogy kiálljak a színpadra, az éneklésben nincs. Másban azért igen.

- Gondolom, mostanság nincs két egyforma napod.

- Amikor a Kamaránál voltam, tízre bementem a színházba, háromig próbáltam, aztán haza, majd hatra vissza a színházba játszani. Ehhez képest sokkal jobban szeretem a mostani mindennapjaimat: mondjuk reggel szinkron, aztán Jóban Rosszban-forgatás, utána elmondom a Spectrum következő heti műsorát, majd bemegyek a Gór Nagy Mária Színitanodába, ahol három-négy órán keresztül próbálok, és szinte elszívják az agyamat, este meg Sóska, sültkrumpli. Ennyi minden persze csak az extrém napokon jön össze - azért volt már néhány ilyen is -, de általában csak egy-kettővel kevesebb a program. Valahol mázlista vagyok - szerettek az égiek -, ugyanakkor a realizmusom ellenére mindennek meg tudom találni azt a szeletét, amit szeretni lehet.

- A Jóban Rosszban sorozatban évek óta testesíted meg Szlávik Jenő nyomozót. Nemrégiben elment a széria producere. Ez kihat a helyzetedre?

- Amikor ez zajlott, éppen nem forgattam, visszatérve pedig a kész helyzetbe csöppentem bele. De mi, színészek nem is nagyon látunk bele ezekbe a dolgokba, és nem is ez a feladatunk - egyébként jó lenne, ha mindenki a saját munkájával foglalkozna. Engem a magam részéről sokkal inkább érdekel az, hogy milyen egy-egy jelenetem, vagy hová fejlődik az általam megtestesített figura. Annyit tudok, hogy a Jóban Rosszban készítői továbbra is gondolkodnak a két kisvárosi zsaru karakterében, akiket Posta Lajos kollégám és én játszunk - a sorozat tehát számít ránk, és mi is számítunk a sorozatra. A stábban pedig még mindig legendásan jó a hangulat. Sokan kilenc-tíz éve benne vagyunk, ez alatt az idő alatt összekovácsolódtunk, anélkül, hogy a legkevésbé is unnánk egymást. Bárki szemébe bele merek nézni, amit nagyon fontosnak tartok. Mindenkinek ilyen munkahelyet kívánnék.

Apropó, sorozat: egy vezető színház vezető színésze egyszer azt nyilatkozta, hogy az a színész, aki szerepet vállal egy szériában, lényegében a halálos ítéletét írja alá, legalábbis szakmai szempontból. Én erre azt tudom mondani, hogy ha annak idején nem csináltam volna olyan sok mindent a Kamara mellett - például nem játszottam volna a Jóban Rosszban sorozatban -, akkor most nem lenne munkám.

- Nemrégiben egy teljesen új dolog jött az életedbe: az immár három évtizedes múltra visszatekintő Gór Nagy Mária Színitanodában tanítasz színészmesterséget.

- Tavaly nyáron keresett meg az iskola vezetősége, én pedig - szokásomtól eltérően - kértem három nap gondolkodási időt, mondván, hogy ilyet még soha nem csináltam, és soha nem is éreztem magamban instruktori ambíciókat. A színpadon mindig el voltam foglalva a jelenetemmel, a karakteremmel, végső soron saját magammal. Amúgy sem voltam soha az a "várjál, majd én segítek" típus - már csak azért sem, mert mi van, ha éppen ezzel a segítséggel viszem félre a jelenetet. Kovács Gábor Dénes, a tanoda szakmai vezetője, aki egyébként tanárom volt a Nemzeti Színi Akadémián is, csak annyit mondott: nem baj, ő mindezt belém látja.

Olyan volt számomra a tanítás, mint egy ejtőernyős ugrás. Megtisztelve éreztem magam, ugyanakkor rettegtem, még ha faarcot is vágtam hozzá. Persze nem kamuztam, nem próbáltam előadni a rutinos tanár bácsit az első órán, és továbbra is vállalom, hogy kezdő vagyok, annak minden előnyével és hátrányával.

Másodéves osztályom van, Csehov volt az eredeti elképzelésem, ami nem bizonyult a legjobb választásnak - visszagondolva nekünk is volt annak idején a főiskolán egy Három nővér-előadásunk, ami ostoba paródiába torkollott, végül nem is mutattuk be. Aztán valahogy kikötöttem a XX. századi amerikai drámáknál - többek között O'Neill, Tenessee William, Arthur Miller műveinél -, ami egy nagyon nagy merítés. Mostanra ötven-hatvanat elolvastam ezekből, a tanítványaimmal pedig már a kortárs amerikai és kanadai drámáknál tartunk. Nagyon szeretek a gyerekekkel dolgozni, és úgy látom, ők is velem. Élvezem, ahogy a kezdetekből, amikor egyik lábukról a másikra állnak a színpadon, idővel kész jelenet lesz - talán leginkább egy terhesség kihordásához tudnám hasonlítani ezt a folyamatot. Mindeközben pedig magam is meglepődöm, hogy a szakmában eltöltött évek során mennyi minden rakódott rám: egészen apró instrukciók maradtak meg bennem, egyfajta lenyomatként. Remélem, én is át tudok adni a tanítványaimnak olyat, amit majd használni tudnak.

Nagyon helyes, energikus, fiatal csapatom van, jó látni a tisztaságukat és a romlatlanságukat, kicsit a 20 éves önmagamra ismerek bennük. Sokat jelent számomra az is, hogy az iskola megelőlegezte a bizalmat, és szabad kezet adott. Bár még csak három hónapja tanítok, meghívtak a tanoda 30 éves születésnapi partijára, ily módon is éreztetve, hogy a család részévé váltam. Öröm volt nézni, ahogy Gór Nagy Mária tyúkanyóként tartja egyben az évtizedekkel korábban végzett és a mostani növendékeket.

- Van esetleg újabb szakmai terved is?

- 41 évesen rájöttem, hogy a tanítás és a rendezés sokkal jobban izgat, mint fent lenni a színpadon. Azt gondolom, alkalmazott művészként nem használtam eléggé az agyamat. Úgy voltam vele, hogy bőven elég a magam dolga, időnként még sok is. Most látom, mennyire hiányzott az a fajta szellemi fröccs, amiben az iskolában nap mint nap részem lehet.

Szívesen visszamennék a főiskolára, mégpedig színháztudomány szakra - azért gondoltam erre, mert a szakma gyakorlati részéről sokat tudok, a háttérműveltség, módszertan terén viszont úgy érzem, akadnak hiányosságaim. Szeretném, hogy ha egy színész megkérdezi, mit miért kérek tőle, akkor ne kelljen azt a konstruktívnak nem nevezhető választ adnom, hogy csak.

Emlékszem, amikor a Kamarában a Jung a díványon című darabot próbáltuk, amely Jung és Freud kapcsolatáról szól. Lenyűgözött, hogy Valló Péter, a rendező mennyi mindent tud az adott a harmadik birodalom kialakulásának koráról - amikor is a darab játszódik -, de még arról is, hogy mit jelentett abban az időben leülni egy hölgy társaságában. Ez a tudás aztán kiépült az előadásban, sőt, sokkal többet ért, mint a gyakorlati instrukciók. Nem véletlenül gondolom úgy, hogy a rendezőnek jobban kell ismernie a darabot, a szerepet, kort. Ezek foglalkoztatnak most, bár egyelőre nem látom, hogyan tudnám beilleszteni a főiskolát a mindennapokba.

- Ennyi munka mellett miből merítesz erőt?

- Először is a futásból - szinte minden nap hat-tíz kilométert futok, mostanra több félmaratont is teljesítettem - meg a biciklizésből. A kert pedig alap - nálunk nincs zöldség, gyümölcs, semmi ehető, csak dísznövények, és imádom a velük való babrálást. Aztán ott vannak még a barátok is, köztük csak egy szakmabeli van, Csőre Gábor, akit egyébként a legjobb barátomnak mondhatok. Együtt jártunk főiskolára, én tartottam a kislányát a keresztvíz alá. Egyébként egyre több a civil barátom, leginkább a kisfiam óvodástársainak a szülei - és általuk valahogy kinyílt a világ. A színészek társaságát nem is különösebben keresem, valószínűleg azért, mert nincs meg az a kimondott színészmentalitásom. Inkább nevezném magam polihisztornak, olyan értelemben legalábbis, hogy szívesen foglalatoskodom teljesen hétköznapi, gyakorlati jellegű dolgokkal, mint amilyen például a kövezés, fugázás vagy a kert túrása. A civil barátok között szóba sem jön a színház vagy a film, bár azt persze tudjuk, hogy éppen mi van a másikkal. Kirándulunk, bográcsozunk, sütögetünk, és csupa olyasmit csinálunk, ami a napsugaras részét adja az életnek.

Fotók: TV2, Gór Nagy Mária Színitanoda, http://www.slidersnet.extra.hu Varga Niki, Bozsó-archív

• sorozat
• bozsó péter
• jóban rosszban
• gór nagy mária
• Hazai sztár