"Ha nem írom alá a halálos ítéletemet, most nem lenne munkám"
Bozsó Péter-mélyinterjú, túl a 40-en
Ma már tanít és rendez is.

Ez is érdekelhet

Az élet és szerelem diadala - egy rendkívüli, igaz történet Párizsból (x)

Mozdony Matiné, a mozdonyok fesztiválja (x)

TOGETHER We Recycle – Együtt a környezetért (x)

beauty and style

Ashley Graham várandósan sem rejtegeti alakját: dögösebben öltözködik, mint valaha »

Villámgyors, szuperegészséges smoothie tál: azonnal feltölt energiával »

Pasztell lila hajszín az új szezon kedvence: meglepő, milyen gyönyörű tud lenni »

retikül.hu
Top olvasott cikkek
bmi kalkulátor
nem

A te BMI-d:

Alultápláltságot jelent. Mindenképp fordulj orvoshoz, hogy feltárd az okokat!

A testsúlyod ideális, törekedj a mostani alkatod megőrzésére.

Fokozottan vagy kitéve az infarktusnak és más betegségeknek. Csökkentened kell a testsúlyodat!

Veszélyeztetett kategóriába tartozol, mielőbb fogyókúrába kell kezdened!

Az egészséged közvetlen veszélyben van. Azonnal orvos által felügyelt diétába kell kezdened!

számolújraszámol

Nem egészen saját akaratából vált szabadúszóvá, ám gyorsan kiderült, hogy szakmai szempontból ez volt a legjobb dolog, amit történhetett vele. Szebbnél szebb új feladatai vannak, egyebek mellett színészmesterséget tanít Gór Nagy Mária színitanodájában. Mindeközben rájött: a tanítás és a rendezés milyen izgalmas feladat.

A család négylábú barátjával, Picassóval

- A színművészeti elvégzése óta a Kamara volt a színházad. Néhány éve azt nyilatkoztad, hogy nincs tökéletes társulat tökéletes körülményekkel - mindenesetre jól érzed magad, ahol vagy, különben már nem is lennél ott. Aztán mind sötétebb felhők gyülekeztek a Kamara fölött, végül be is zárt. Hogy élted meg ezt az időszakot?

- Azt már lehetett tudni, hogy a Kamarának pénzügyi gondjai vannak, láttuk, hogy a szakadék felé rohanunk. Mégsem hittük el, hogy ez megtörténhet: Magyarországon még nem volt példa arra, hogy egy prosperáló fővárosi színházat bezárjanak. 2011-ben, karácsony előtt két nappal szóltak, hogy talán az aznapi volt az utolsó előadás. Aztán január elejéig az ottani szokás szerint mindannyian téli szünetre mentünk - az egy pokoli időszak volt. Egymást hívogattuk a kollégákkal, próbáltuk biztatni egymást, miközben mindenki pánikolt. Végül minisztériumi fenntartási színházként kaptunk annyi pénzt, amiből ha szűkösen is, de be tudtuk fejezni a szezont.

- A Kamaraszínház vezetője hiányolta a színházi szakma együttérzését is. Mint egy akkori nyilatkozatában mondta: míg egykor Stohl András színművész perének tárgyalásán vezető színészek demonstráltak jelenlétükkel, most a Kamaraszínház társulatáért senki sem emelte fel a szavát.

- Engem is meglepett a szakma közönye. Egy-két embert úgymond megmentettek, azaz más színházak átvették őket. Másfelől viszont érthető ez a fajta hozzáállás: az egész színházi világ alulfinanszírozott, mindenhol teltház, mondhatni létszámstop van. Hogyan vehetne fel új embereket az, aki a meglévőknek sem tud tisztességes fizetést adni?

- A bizonytalanság időszakában kidolgoztál valamiféle B-tervet arra az esetre, ha bezár a színház?

- Sohasem voltam benne a szabadúszásban, de mindig is több lábon álltam. Rendszeresen szinkronizálok, kilenc éve játszom a Jóban Rosszban sorozatban, hivatalos hangja vagyok a Spectrum tévének, ami egyébként alakulása óta nagyon közel áll a szívemhez. Emellett rengeteg reklámnak csináltam a szinkronját, ami egy speciális feladat.

- Amennyiben?

- Ez egy nagyon tömör dolog, amin már vezető színházi színészek is elvéreztek. A hangi adottság itt nem elég. Először is be kell kapcsolni egy gombot, amit úgy hívnak, hogy termékszeretet, aztán néhány másodperc leforgása alatt eljuttatni a közönséghez a forgalmazó üzenetét. Azt az egy-két mondatot, amit elmondok, sokszor hetekig írják a marketingszakemberek, és ugyanennyit dolgoznak a reklám kép- és hangvilágán is. Nem tudom, mi a titka, de azt hiszem, értem a szakemberek instrukcióit - amelyek egyébként gyakran nem színészi instrukciók.

- Vagyis nem maradtál munka nélkül.

- Ugyanannyit dolgozom, mint korábban, annyi különbséggel, hogy általában szabadok az estéim. Korábban elképzelhetetlennek tartottam, hogy ne legyek egy színház tagja - a próba-premier-előadás szentháromságában értem. Most már szerencsének tartom, hogy így történt. Tötyörgős pali vagyok, nehezen hozok meg döntéseket, de ha adva van egy helyzet, akkor azt megoldom. A mostani életemet jobban szeretem, mint a Kamarában az utolsó egy-két évet.

- Azért ez megdöbbentő…

- Az első hat-nyolc évben újdonsült színészként szakmailag megkérdőjelezhetetlen emberektől leshettem el a szakma csínját-bínját. Akkoriban bontogatta a szárnyait Alföldi Róbert, de rendezett Tordy Géza, Ruszt József, Sopsits Árpád, a főiskolán pedig Zsótér Sándor is. Annyit tanultam, hogy gyakran szinte ájultan dőltem az ágyba a nap végén. Aztán az utolsó években egy kicsit kifulladt - művészileg már nem elégített ki a színház. Valahogy nem kaptam akkora kihívást jelentő szerepeket, mint korábban, persze az is igaz, hogy kettőn áll a vásár. Hiányoztak az igazi, gyötrő feladatok. A kényelmes, tunya, elterülő színházban nem hiszek.

Talán már korábban kellett volna változtatni, de nagyon szerettem a Kamara-béli kollégáimat, az ottani légkört, és persze azt a fajta biztonságot és stabilitást, amit a színház nyújtott. Fix fizetésünk volt - még ha nem is sok, de számítani lehetett rá -, az alapot nyáron is kaptuk, amikor nem játszottunk.

- Másik színház nem is jött szóba a Kamara bezárása után?

- 15 évig voltam Kamaránál, ezalatt 30-40 rendezővel dolgoztam, annak, hogy utána nem hívtak mindenfelé, és nem ajánlottak fel különféle feladatokat, nyilván oka volt. Ha megkerülhetetlen lenne a személyen, akkor bizonyára lett volna út. Tény, hogy nem vagyok könnyű ember: ha valamit nem értek, kérdezek, és mindig is voltak elképzeléseim az adott szituációval, jelenettel, figurával kapcsolatban, amit a rendezők vehettek éppen krakélerkedésnek is - voltak is csatáim velük. Ugyanakkor az is tény, hogy nem ők állnak a színpadon, hanem mi, színészek. Ha pedig egy jelenet nem sikerül, a néző nem azt fogja gondolni, hogy azt a rendező nem találta ki.

- A Sóska, sültkrumplit átvette a József Attila Színház, így neked is megmaradt az abban játszott szereped. Ugyanakkor 15 éve bújsz időről időre Lacikám bőrébe. Nem válik ez előbb-utóbb egysíkúvá?

- Háromszáznál is több előadás után sokszor még mindig olyan brigád verődik össze a nézőtéren, ami hetekre feltölt. A darab végén hosszú percekig tapsolnak, van, hogy szinte nem akarnak beengedni az öltözőbe.

- Mindeközben tagja lettél egy utazó társulatnak, a Hadart Művészeti Társulásnak is.

- Mindig szerettem új dolgokat kipróbálni, legyen az búvárkodás, ejtőernyős ugrás, repülés - egyszer még vezettem is jobbról egy kis Cessnát -, az egyik születésnapom egy versenyautót is kipróbálhattam. Kicsit ilyen volt számomra a Hadart is, ami üzleti alapon szerveződő társulatként oda megy fellépni, ahol fizetnek érte. Ráadásul egy zenés darabjukban játszom, igaz, a szerepem csak félig ének, félig pedig próza - nyilván a rendező is tisztában volt a lehetőségeimmel. Félek ugyanis az énekléstől, bár a főiskolán voltak zenés próbáink is, otthon pedig éjjel-nappal énekelek - de annyi önbizalmam, hogy kiálljak a színpadra, az éneklésben nincs. Másban azért igen.

- Gondolom, mostanság nincs két egyforma napod.

- Amikor a Kamaránál voltam, tízre bementem a színházba, háromig próbáltam, aztán haza, majd hatra vissza a színházba játszani. Ehhez képest sokkal jobban szeretem a mostani mindennapjaimat: mondjuk reggel szinkron, aztán Jóban Rosszban-forgatás, utána elmondom a Spectrum következő heti műsorát, majd bemegyek a Gór Nagy Mária Színitanodába, ahol három-négy órán keresztül próbálok, és szinte elszívják az agyamat, este meg Sóska, sültkrumpli. Ennyi minden persze csak az extrém napokon jön össze - azért volt már néhány ilyen is -, de általában csak egy-kettővel kevesebb a program. Valahol mázlista vagyok - szerettek az égiek -, ugyanakkor a realizmusom ellenére mindennek meg tudom találni azt a szeletét, amit szeretni lehet.

Kollégájával, Posta Lajossal egy Starsky és Hutch-verdát teszteltek

- A Jóban Rosszban sorozatban évek óta testesíted meg Szlávik Jenő nyomozót. Nemrégiben elment a széria producere. Ez kihat a helyzetedre?

- Amikor ez zajlott, éppen nem forgattam, visszatérve pedig a kész helyzetbe csöppentem bele. De mi, színészek nem is nagyon látunk bele ezekbe a dolgokba, és nem is ez a feladatunk - egyébként jó lenne, ha mindenki a saját munkájával foglalkozna. Engem a magam részéről sokkal inkább érdekel az, hogy milyen egy-egy jelenetem, vagy hová fejlődik az általam megtestesített figura. Annyit tudok, hogy a Jóban Rosszban készítői továbbra is gondolkodnak a két kisvárosi zsaru karakterében, akiket Posta Lajos kollégám és én játszunk - a sorozat tehát számít ránk, és mi is számítunk a sorozatra. A stábban pedig még mindig legendásan jó a hangulat. Sokan kilenc-tíz éve benne vagyunk, ez alatt az idő alatt összekovácsolódtunk, anélkül, hogy a legkevésbé is unnánk egymást. Bárki szemébe bele merek nézni, amit nagyon fontosnak tartok. Mindenkinek ilyen munkahelyet kívánnék.

Apropó, sorozat: egy vezető színház vezető színésze egyszer azt nyilatkozta, hogy az a színész, aki szerepet vállal egy szériában, lényegében a halálos ítéletét írja alá, legalábbis szakmai szempontból. Én erre azt tudom mondani, hogy ha annak idején nem csináltam volna olyan sok mindent a Kamara mellett - például nem játszottam volna a Jóban Rosszban sorozatban -, akkor most nem lenne munkám.

- Nemrégiben egy teljesen új dolog jött az életedbe: az immár három évtizedes múltra visszatekintő Gór Nagy Mária Színitanodában tanítasz színészmesterséget.

- Tavaly nyáron keresett meg az iskola vezetősége, én pedig - szokásomtól eltérően - kértem három nap gondolkodási időt, mondván, hogy ilyet még soha nem csináltam, és soha nem is éreztem magamban instruktori ambíciókat. A színpadon mindig el voltam foglalva a jelenetemmel, a karakteremmel, végső soron saját magammal. Amúgy sem voltam soha az a "várjál, majd én segítek" típus - már csak azért sem, mert mi van, ha éppen ezzel a segítséggel viszem félre a jelenetet. Kovács Gábor Dénes, a tanoda szakmai vezetője, aki egyébként tanárom volt a Nemzeti Színi Akadémián is, csak annyit mondott: nem baj, ő mindezt belém látja.

Olyan volt számomra a tanítás, mint egy ejtőernyős ugrás. Megtisztelve éreztem magam, ugyanakkor rettegtem, még ha faarcot is vágtam hozzá. Persze nem kamuztam, nem próbáltam előadni a rutinos tanár bácsit az első órán, és továbbra is vállalom, hogy kezdő vagyok, annak minden előnyével és hátrányával.

Másodéves osztályom van, Csehov volt az eredeti elképzelésem, ami nem bizonyult a legjobb választásnak - visszagondolva nekünk is volt annak idején a főiskolán egy Három nővér-előadásunk, ami ostoba paródiába torkollott, végül nem is mutattuk be. Aztán valahogy kikötöttem a XX. századi amerikai drámáknál - többek között O'Neill, Tenessee William, Arthur Miller műveinél -, ami egy nagyon nagy merítés. Mostanra ötven-hatvanat elolvastam ezekből, a tanítványaimmal pedig már a kortárs amerikai és kanadai drámáknál tartunk. Nagyon szeretek a gyerekekkel dolgozni, és úgy látom, ők is velem. Élvezem, ahogy a kezdetekből, amikor egyik lábukról a másikra állnak a színpadon, idővel kész jelenet lesz - talán leginkább egy terhesség kihordásához tudnám hasonlítani ezt a folyamatot. Mindeközben pedig magam is meglepődöm, hogy a szakmában eltöltött évek során mennyi minden rakódott rám: egészen apró instrukciók maradtak meg bennem, egyfajta lenyomatként. Remélem, én is át tudok adni a tanítványaimnak olyat, amit majd használni tudnak.

A GNM Színitanoda 30. születésnapi partiján

Nagyon helyes, energikus, fiatal csapatom van, jó látni a tisztaságukat és a romlatlanságukat, kicsit a 20 éves önmagamra ismerek bennük. Sokat jelent számomra az is, hogy az iskola megelőlegezte a bizalmat, és szabad kezet adott. Bár még csak három hónapja tanítok, meghívtak a tanoda 30 éves születésnapi partijára, ily módon is éreztetve, hogy a család részévé váltam. Öröm volt nézni, ahogy Gór Nagy Mária tyúkanyóként tartja egyben az évtizedekkel korábban végzett és a mostani növendékeket.

- Van esetleg újabb szakmai terved is?

- 41 évesen rájöttem, hogy a tanítás és a rendezés sokkal jobban izgat, mint fent lenni a színpadon. Azt gondolom, alkalmazott művészként nem használtam eléggé az agyamat. Úgy voltam vele, hogy bőven elég a magam dolga, időnként még sok is. Most látom, mennyire hiányzott az a fajta szellemi fröccs, amiben az iskolában nap mint nap részem lehet.

Szívesen visszamennék a főiskolára, mégpedig színháztudomány szakra - azért gondoltam erre, mert a szakma gyakorlati részéről sokat tudok, a háttérműveltség, módszertan terén viszont úgy érzem, akadnak hiányosságaim. Szeretném, hogy ha egy színész megkérdezi, mit miért kérek tőle, akkor ne kelljen azt a konstruktívnak nem nevezhető választ adnom, hogy csak.

Emlékszem, amikor a Kamarában a Jung a díványon című darabot próbáltuk, amely Jung és Freud kapcsolatáról szól. Lenyűgözött, hogy Valló Péter, a rendező mennyi mindent tud az adott a harmadik birodalom kialakulásának koráról - amikor is a darab játszódik -, de még arról is, hogy mit jelentett abban az időben leülni egy hölgy társaságában. Ez a tudás aztán kiépült az előadásban, sőt, sokkal többet ért, mint a gyakorlati instrukciók. Nem véletlenül gondolom úgy, hogy a rendezőnek jobban kell ismernie a darabot, a szerepet, kort. Ezek foglalkoztatnak most, bár egyelőre nem látom, hogyan tudnám beilleszteni a főiskolát a mindennapokba.

- Ennyi munka mellett miből merítesz erőt?

- Először is a futásból - szinte minden nap hat-tíz kilométert futok, mostanra több félmaratont is teljesítettem - meg a biciklizésből. A kert pedig alap - nálunk nincs zöldség, gyümölcs, semmi ehető, csak dísznövények, és imádom a velük való babrálást. Aztán ott vannak még a barátok is, köztük csak egy szakmabeli van, Csőre Gábor, akit egyébként a legjobb barátomnak mondhatok. Együtt jártunk főiskolára, én tartottam a kislányát a keresztvíz alá. Egyébként egyre több a civil barátom, leginkább a kisfiam óvodástársainak a szülei - és általuk valahogy kinyílt a világ. A színészek társaságát nem is különösebben keresem, valószínűleg azért, mert nincs meg az a kimondott színészmentalitásom. Inkább nevezném magam polihisztornak, olyan értelemben legalábbis, hogy szívesen foglalatoskodom teljesen hétköznapi, gyakorlati jellegű dolgokkal, mint amilyen például a kövezés, fugázás vagy a kert túrása. A civil barátok között szóba sem jön a színház vagy a film, bár azt persze tudjuk, hogy éppen mi van a másikkal. Kirándulunk, bográcsozunk, sütögetünk, és csupa olyasmit csinálunk, ami a napsugaras részét adja az életnek.

Fotók: TV2, Gór Nagy Mária Színitanoda, http://www.slidersnet.extra.hu Varga Niki, Bozsó-archív

Ezt is szeretjük