Versenyistállókban megnyomorított magyar iskolások: akik nem kapnak megbecsülést

Az árnyékban állok egy budai elit általános iskola ballagási ünnepségén. Hallgatom a gyermekkórust, a verseket, aztán Thomas Mann üdvözlésén el is érzékenyülök, mint mindig. Klasszikus iskolai ünnepség, visszaröpít az időben. 

Elfogultságom csak közvetlen, két ismerősöm gyermeke fejezi épp be az általános iskolai éveket. Nem ismerem sem az osztályt, sem a tanárokat, ha néha hallottam is róluk egy-egy sztorit, mindig kellő óvatossággal kezeltem, hiszen saját történeteink iránt mindig kicsit elfogultak vagyunk.

És tényleg időutazás ez, a gyerekek műsorát az iskolai kitüntetések átadása követi, amit az iskola igazgatóhelyettese abszolvál. Négy kitüntetést adnak át. Négy tanulónak, akiknek elsődleges érdeme - bár ez csak a dicséretek végén kristályosodik ki -, hogy sikerült nekik a kis versenyistállóból átjutni egy jóval nagyobba. Ők elitiskolákban tanulnak tovább. Nem is furcsa, hogy kiderül, ők azok, akik mind a négyen "nyugodt, kiegyensúlyozott gyermekek", akikért rajonganak osztálytársaik, akik a közösségért is és még zenében is... summa cum laude. Mind a négyen kapnak az ünnepségből egy fél oldal dicséretet. Rajtuk kívül senki.

Elismerem a teljesítményt, sőt, elvárom magamtól, és ösztönzöm gyerekeimet a kitartó munkára. Nem szeretném alábecsülni a kitűnő tanulók érdemeit. Az itt kitüntetett fiatalokét végképp nem. De szkeptikus vagyok. Valóban ők tettek a legtöbbet a közösségért? Őket szerették legjobban a társaik? Ők és kizárólag csak ők azok, akik a dicséretet és a kitüntetést érdemlik?

Hetedikes voltam, kitűnő tanuló, ráadásul lány. Az emlékkönyvembe Csaba, az egyik barátom egy gyönyörű képet rajzolt. Csodáltam azért, hogy eszébe jutott, mit is lehetne nekem rajzolni, és azért is, mert le tudta rajzolni. Nekem egyik sem sikerült volna. Év végén aztán ketten kaptunk az osztályban rajzból dicséretet. A kitűnő tanuló barátnőm és én. Csaba nem. Még szóban sem. Sehogyan. Barátok voltunk, így pontosan átéreztem és értettem a csalódottságát. Nem a rajztanárban csalódott csak, hanem valószínűleg a teljesítményben is, abban a teljesítményben, amit ő rajzból létrehozott.

Mikor múlik el végre az az idő, amikor kötelezően azt nevezik a legjobb énekesnek, közösségi embernek vagy művésznek, akinek kitűnő a bizonyítványa?

Biztosan voltak, akik elkezdték máshol keresni a dicséretet. Akik ehhez elég támogatást kaptak szüleiktől, edzőjüktől vagy éppen barátaiktól. Akik egy másik közösségben elfogadhatták és sokra értékelhették önmagukat. Az elit általános iskolában ez a négy diák valószínűleg minden félévben kitűnő bizonyítványt és minden év végén egyéb elismeréseket vihetett haza. A többiek pedig álltak, és hallgathatták a hosszú beszédeket. Közöttük azok is, akik jobban zenéltek, rajzoltak, sportoltak, táncoltak, erőn felül teljesítettek, hogy elérjenek egy négyest matekból, segítettek a többieknek, dekorálták üres óráikban az osztályt. Tudom, hogy volt közöttük, aki a tanulás mellett éveken át szívét-lelkét kitette az iskolájáért, az osztályáért, és készült rendezvényekre, fellépésekre , ballagásokra, így erre a ballagásra is.

És sokan, valószínűleg sokkal többen, akik feladták. Elfogadták, hogy nekik nem jár. Hogy nem számít, mennyit hajtanak, mert kitűnőnek, kiválónak, hibátlannak kell lenni.

És minek is tenni a közösségért, ha ezért a munkáért is a jó tanuló könyvelheti majd el az elismerést. Minek szorgalmasnak lenni, ha nem tudjuk elérni az ötöst és csak az ötöst? Minek sportolni a suliért, ha úgyis az eminens diák lesz a "jó tanuló, jó sportoló" is.

A sok diákból, aki feladta, lesz majd a tanár, mérnök, eladó, edző... mert a kitűnő tanulók az elitgimnáziumból nem teszik ki a társadalom 10%-át sem. Maradnak a "nem kitűnők", akiket nem dicsértek teljesítményükért, ha meg is feszítették magukat. Azok, akik nem kaptak megbecsülést - bár javasolták nekik, hogy legyenek büszkék iskolájukra, de hogyan, ha önmagukra nem lehetnek büszkék? Akik küzdöttek nyolc éven át, hátha végül kijár az elismerés, de nem így lett. Ők azok, az elit iskolák megnyomorítottai.

További cikkek a Szülő 2.0 blogról

Az iskolai teljesítmény elismerése kapcsán igazán hiteles, érdekes írásra leltünk a Szülő 2.0 blogon. A cikk szövegét a blog engedélyével emeltük át oldalunkra. További tartalmaikat is ajánljuk figyelmedbe:

Megint bizonyítványőrület »

Legyen-e rövidebb a nyári szünidő? »

Ne szólj rá a gyermekemre! Vagy mégis? »

• gyerekek
• elvárás
• iskola
• teljesítmény
• Gyerek