Ha ki tud főzni egy tésztát a gyerek, nem hal éhen: tanítsd meg a konyhai alapokra!

Tegnap este a férjem elmerengett a villára szúrt falat fölött, és azt mondta, azért az egy nagy áldás, hogy én jól főzök. Nem mintha nem tudnék bókot fogadni, de kénytelen voltam visszautasítani, pontosabban kijavítani a hallottakat. Az az áldás, hogy főzök egyáltalán.

Nem mondom, hogy néha nem nyűg, és azt is bevallom, sokszor már magától a gondolattól - mi legyen holnap az ebéd - kiborulok, és úgy érzem, a kreatív energiám nyolcvan százalékát az teszi ki, hogy ezen gondolkodom. Pontosabban a vacsorán, mert nálunk az a főétkezés.

Nem azért főzök, mert a Mártír Háziasszonyok Különdíjára pályázok, hanem azért, mert szeretek jó ételt enni jó alapanyagból. És azért, mert olcsóbban jövök ki, mintha rendelnénk vagy hozatnánk az ételt. Hármunknak a napi kaja körülbelül hatezer forintból jönne ki. Én négyezerből olyan indiai menüsort csinálok, hogy csudájára járnak. És a szar kajára amúgy is sajnálom a pénzt. A jóra nem.

Lehet, hogy erős kijelentés, de nem tudom elfogadni azt az indokot, hogy valaki azért nem főz, mert nincs rá ideje, és azt sem, hogy nem tud. Ugyanígy nem tudom indokként elfogadni azt, ha valaki azért eszik naponta gyorsétteremben, vagy a giroszosnál, mert nincs ideje. Azon is nevetek és legyintek, amikor valaki az olasz ételek vagy a pucér szakács tizenöt perces ételeihez fordul, mert azt hiszi, hogy az a gyors. Felesleges ekkora csinnadrattát csapni, a sokszor lesajnált vagy éppen piedesztálra helyezett magyar konyha ételeiből is válogathatunk olyat, ami húsz perc alatt kész van.

Ami hiányzik, az alapok a főzéshez. És az igény a jó ételre. Tisztában lenni azzal, mi a jó étel. Meg némi önismeret. Hogy tisztában legyünk azzal, mikor vagyunk éhesek, mi a napunk ritmusa, valóban szükségünk van-e háromfogásos, négyezer kalóriás ebédre. Észrevesszük-e egyáltalán, ha éhesek vagyunk, vagy akkor tudatosul bennünk, ha már remeg a kezünk, fáj a gyomrunk, és elönt minket a zabadüh, aminek az a következménye, hogy feltépjük a hűtőt, és eszünk „valamit”, pontosabban bármit, amit ott látunk.

Ezeket az ismereteket gyerekkorban kell megszerezni, és hiába hördülnek föl most szülők ezrei azzal, hogy már megint jön valaki, aki rátesz a szülői kötelezettségekre még egy lapáttal, tetszik, nem tetszik, ez van. Igen, ez jó sok energiába, időbe kerül, és sokszor kell nagytakarítást végezni a konyhában, de azt gondolom, az egyik legjobb befektetés, ha megtanítjuk főzni a gyereket.

A tévedések elkerülésére, a gyerek nem akkor fog megtanulni főzni, ha a kezébe nyomjuk a horvátilonát, vagy Mautner Zsófi piros könyvét, hanem akkor, ha egészen kicsi korától beengedjük a konyhába, és munkára fogjuk az üzletben meg a zöldségesnél. Ez nem jár semmiféle veszéllyel, legfeljebb nem húsz perc alatt végzünk, hanem egy óra alatt. A háromévesre pedig nem vár lelki trauma, ha feladatot kap a boltban, és nem a bevásárlókosárban nyafog, hogy mikor megyünk már.

A közös piacozás is lehet élmény, már az egészen kicsikkel is, reggelizhetünk a piacon, kiválaszthatja a virágot, amit otthon közösen a vázába teszünk. Kisgyerekként a piac amúgy is egy kalandpark, nyáron mókás dolog kopogtatni a dinnyét, és persze nincs az a néni, aki ne nyomna a gyerek kezébe egy sárgabarackot vagy aszalt szilvát.

Természetesen nem a hétvégi bevásárlás listáját kell a kezükbe nyomni, és nem töltött csirkét kell velük főzetni. Három szép piros almát, körtét elbír a gyerek, ki is tudja választani. Nem utolsósorban megtanulja a gyümölcsöket, az egyes fajtákat. Kiválaszthat egyedül egy csomó répát, a tököt, koktélparadicsomot. Nem fagy le a keze, ha hoz két tégelyes túrót a tejtermékek pultjából.

A konyhában kuktáskodás nagy haszonnal jár: ha ő hozhatja ki a tojást a kamrából, készítheti elő a sót, megtanulja, hol van ezeknek a helye, mit tartunk a hűtőben, mit a polcon. Főzni tanulni úgy kell, hogy sertepertélünk a konyhában, megfigyeljük, mikor elég forró a zsiradék, mekkora kockákra vágjuk a krumplit, és milyen az a nokedlisűrűségű tészta. Ha ez megvan, akkor később nem kapunk idegbajt, ha azt olvassuk egy receptben, hogy csapott evőkanál só, borsozzuk ízlés szerint, vagy tegyünk hozzá annyi lisztet, amennyit fölvesz.

Ha egy gyerek megtanul kifőzni egy tésztát, fel tud kockázni és meg tud dinsztelni egy közepes fej hagymát, meg tud főzni három marék rizst, ha tud tojásrántottát csinálni, már nem hal éhen. Nem esik kétségbe, és nem hideget eszik vagy pizzát rendel. Persze ha 12 évesen még mindig nem tud megkenni egy szelet kenyeret, vagy ahogy egy interjúalanyom fogalmazott nemrég, ha „a kaja az, ami tálcán az arcom elé érkezik”, akkor a gyorsétterem felé veszi az irányt, vagy zacskós kroászont vesz.

Ha megtanítjuk kencéket készíteni, már változatosabb a hidegkonyha is. Egy tojáskrémet, fűszeres répakrémet, tonhalkrémet nem egy vasziszdasz összekeverni, a hummuszhoz sem kell Michelin-csillag. Nem árt, ha tudja, hogy nem csak az édes a jó íz, és hogy egy körtét elkeverni natúr joghurtban, szórni rá egy kis diót és csorgatni rá egy kis mézet nem kerül több energiába és időbe, mint leszaladni a boltba, és bedobni a kosárba két zacskó bonbont.

Ezek az alapok, ezt kell tudni. És akkor, ha elindul a kollégiumba, könnyek között átnyújthatjuk neki a horvátilonát vagy Mautner Zsófi piros könyvét, és nyugodt szívvel útnak ereszthetjük, nem fog éhen halni, és nem szeméttel tömi magát hétfőtől péntekig. De éppen ilyen nagy diadal, ha karantén idején - vagy bármikor máskor - nem minket nyúz, hogy éhes, hanem feltalálja magát, és elkészíti magának a reggelit, a vacsorát. Vagy éppen az ebédet.

A fentiek egyébként nemcsak gyerekkel működnek, hanem férjjel is. A nagy kérdés ezzel kapcsolatban pedig nem az, hogy ugyan mikor, hanem az, hogy van-e szándék.

Fotók: Getty Images Hungary

Az sem baj, ha a gyerek lát gyümölcsfát, és tud gereblyézni.

• gyereknevelés
• főzés
• tanulás
• Gyerek