A legmeghatóbb idézetek Müller Pétertől: anyákról és anyaságról

Egymásban vagyunk - ez a legnagyobb titok.
Az anya része a gyermeke sorsának. S fordítva: az anya sorsába már bele van írva eljövendő fiával vagy lányával való találkozása.
Születés előtti találkozások ezek, melyek a földi élet során, mint sejtelmek jönnek elő.

Az anya haláláig aggódik a gyereke miatt.
Akkor is, ha az a gyereke már hatvan éves.
Az ő szeretete ugyanis hús a húsomból, mély közösségéből ered. Ha valaki elveszti a karját, hiába szokja meg, hogy félkarú, a fantomfájdalom egy életen át emlékezteti a hiányra. Az anyánál ez az összekötöttség még erősebb. Úgy érzi, hogy szíve a gyermekében dobog. Ahogy azt sokáig érezte is. Ezért azt kérni tőle, hogy távolodjon el szerelmetes gyermekétől, s nézze úgy, mint egy másikat, mint egy vendéget, akinek szállást adott a méhében, s most tovább megy: szinte lehetetlen.
Egyszerre mélyen a földben s fönt a határtalan égen lenni, emberfeletti feladat.

Mindig az anyja ismeri jobban a gyerekét! Ő tudja a titkos gondolatait, ő tudja megfejteni a hallgatását, a mosolyát, a duzzogását, ajkának biggyesztését, vagy azokat a félmondatokat, amelyeknek különös jelentésük van.

Bárki is rejtőzött a méhében, bárki is volt az a "valaki", akit világra hozott: szereti. Bármilyen volt, befogadta magába. Nem minősítette. Nem törődött vele, hogy szép-e vagy csúnya, jó vagy rossz, nehéz vagy könnyű természetű - és ha csakis a szívére figyelt, és nem az ostoba társadalmi elvárásra, még azzal sem törődött, hogy fiú-e vagy lány. Csak egészséges legyen. De ha mégsem az, akkor is az övé. Egy életen át. Kibújik belőle, máris szereti. Sőt, még csak mocorog benne, akkor is szereti. Előre. Ismeretlenül. Feltétel nélkül.

Lehetünk bármilyen nagy játékosok, mindannyian egy nő testéből születtünk, a vérükön éltünk, a tejüket szoptuk, fogacskáinkkal a mellükbe haraptunk. Mindannyian szeretjük, ha bajban erőt adtok, lelkileg-testileg-vérileg. Aztán meg nem bírjuk ki ölelés nélkül. Kell az Élet! Nem is beszélve arról, amikor megbetegszünk! A halálos ágyán mindenki azt mondja: Mama!

Egy madáranya,aki sokáig a teste alatt őrizte pucér fiókáit,amikor megnőnek és a fészek szélén dideregve,remegő szárnyaikat kiterjesztve az alattuk tátongó halálos mélységbe merednek,egyiket-másikat finoman még meg is taszítja: "Indulj el végre,s ha zuhansz is egy pillanatig,utána röppenj föl az égre!"

Ez az anyai sors legnagyobb drámája, hogy miközben a testéből kiszakítanak valakit, vérével és húsával együtt, mégis úgy kell majd néznie rá, hogy nem az övé.