Kétgyerekes anyuka leszek: ettől jobban félek, mint a szüléstől

Az első gyerek érkezését megelőzően a legtöbb nő csak a szülésig lát. Érthető okokból, hiszen egy olyan embert próbáló, fizikai-lelki cunami az egész, melyhez még csak hasonlót sem tapasztalt soha azelőtt. Három éve nagyjából én is így voltam. De most…

Kettő. Hamarosan ketten lesznek. Még néhány hónap, és a hároméves mellé érkezik egy kistestvér. Nincs ebben semmi váratlan. A magam részéről mindig is így terveztem. Szándékunk előre megfontolt volt. Néha mégis megrémít ez a szám. Tudom-tudom, nem olyan sok, mint a három, a négy vagy… tovább nem is merek számolni. Mindenesetre van néhány komoly parám.

Soha többé nem alszom

Mindig jó alvó voltam. A bátyám mondogatta kamaszkorunkban, hogy átalszom az életem. Nem különösebben érdekelt. Később sem zavart, hogy a főiskolás bulik éjfél utáni szakasza rendre nélkülem telt. De az életem ezen szakasza 2016 tavaszán végérvényesen lezárult. A fiam születését követő első két hét a kialvatlanságtól konstans fejfájással telt.

Úgy rémlik, nem volt egyetlen óra sem, amíg ne éreztem volna a tompa, zsibbadó halántékomból sugárzó nyomást. Aztán már előfordult, hogy két - később három - órát is aludtunk egyhuzamban. Bőven elmúlt egyéves, mire olykor - bizonyára tévedésből - átaludt egy-egy éjszakát. Szóval nehéz szembenézni a gondolattal, hogy újra ez vár rám. És nyilván nemcsak a kicsi miatt, hiszen olykor a nagy is kitalál ilyen-olyan szórakoztató programot éjszakára. Azt hiszem, soha többé nem alszom. Még a gondolat is fáj.

Mi lesz veled, énidő?

Divatos kifejezés lett az elmúlt években az énidő. A rövidke, összetett szó kisgyerekes anyukák körében lényegében mindazon vágyakat és tevékenységeket tömöríti magába, melyeket az esti fürdés és a lefekvés közötti fél órában szeretnének megvalósítani. Önmaguk kedvéért. Nem a gyerekért, nem a családért. Az énidő jelenthet tornát, sorozatnézést, olvasást, egy pohár bor melletti semmibe bámulást. Mióta a fiam elmúlt kétéves, egészen elfogadható mennyiségű énidő jutott számomra. A tavalyi évben már egy-egy mozi, színház is belefért. Szomorú belegondolni, vajon mikor lesz újra lehetőség erre.

Hogy jönnek ki egymással?

Ketten vagyunk a bátyámmal, és nagyon jó a viszonyunk - részben ebből is adódott, hogy olyan magától értetődő volt számomra: kell a testvér. De a kapcsolatunk nem volt mindig zökkenőmentes. Ha jobban belegondolok - és, hát miért ne épp most tenném ezt? -, életünk első 12 évében elég rapszodikusan alakult. Volt benne sok vita, veszekedés, verekedés is. Aztán jött a kamaszkor, és lett közös ellenségképünk - természetesen a szülők formájában -, hát volt miért összefognunk. Tizenkét év… azért ez elég hosszú idő. Szeretném azt hinni, hogy az épp dackorszakát élő fiam majd szeretettel és nagyobb fennakadások nélkül fogadja a kicsit. De, ha a rózsaszín köd felszáll a szememről, nem gondolom komolyan, hogy ez velünk megtörténhet.

Egy nagyobb terv része

Tudom-tudom, nem jó elmerülni a félelem mocsarában, és igyekszem mantrázni magamban, hogy a rám váró, elkövetkező néhány év pusztán egy nagyobb, hosszabb távú terv része. Családot akartunk, ami ezek nélkül az áldozatok nélkül nem megy. Ha szeretném, hogy a gyerekeim nagyok, egészségesek, boldogok, kiegyensúlyozottak legyenek, ahhoz előbb óhatatlanul kicsinek, gyámoltalannak, sírósnak, hisztisnek kell lenniük. És végül is nem ezeket az első éveket sírják vissza a szülők tíz-húsz-harminc év múlva? Amikor a gyerek még olyan kicsi és szeretni való volt… hát nekünk mindjárt kettő is lesz. Még szép, hogy boldog vagyok!

Neked is ismerősek a következő rajzok?

Az argentin illusztrátor, Natalia Sabransky célja, hogy más anyák is lássák a rajzait, és tudják, nincsenek egyedül a világban.

Képek: Getty Images.

• anya
• anyaság
• gyerekek
• kisgyerek
• csecsemő
• lelkiállapot
• babavárás
• testvérek
• Gyerek