Amikor egy gyerek meghal, akkor a némaság az egyetlen elfogadható magatartás

Őszi este volt, azoknak a napoknak az egyike, amikor már fázósan összehúzzuk magunkat napközben, a nap elvonul pihenni a szürke fellegek mögé, és esténként be-bekapcsol a termosztát. Nem voltam túl jól, hogy is fogalmazzak, épp a közepén jártam egy betegségnek, amit a köznyelv fosós-hányósnak nevez. Tudjátok, amikor ülünk a klotyón, és előttünk a lavór.

Leszállt az est, a kislányom megengedte a fürdővizét. Abban az időszakban voltunk, mikor a tele kád óriási habbal volt a sláger. Feltűztem a haját, és mondtam, egy pillanat, és megyek fel én is, csak kipakolok a mosogatógépből.

A harmadik tányér kerülhetett a helyére, mikor megint rám tört a hasmenés. Egy pillanat alatt termettem ott, és téptem fel a fürdőszoba ajtaját, és azon gondolkodtam, meddig tart még ez, mert azon már rég nem, vajon mi okozhatja, vagy mit ettem meg, amit nem kellett volna, amikor fentről valami bluggyanást hallottam, valami furcsa, szokatlan hangot. Pár másodperc múlva gurgulázást.

Fogalmam sincs, hogy kerültem fel az emeleti fürdőbe, és azt sem, hogy emeltem ki a gyereket a vízből. Pillanatok alatt történt minden.

Másfél óra múlva, mikor összebújva feküdtünk az ágyban, még mindig remegett kezem-lábam.

A kislányom a fürdőszobában téblábolt, és az egyik játékáért nyúlt, ami a kád túlsó szélén volt. Hogy megcsúszott, vagy elveszítette az egyensúlyát, fogalmam sincs. Ruhástul, arccal előre beleborult a káddal teli vízbe. Megijedt, sikoltani akart, nyelt egy csomó vizet, és még megfordulni sem tudott, talán az ijedtségtől, talán azt sem értette, mi történt vele.

Aznap éjjel le se hunytam a szemem, kavarogtak a „mi lett volna, ha” gondolatok a fejemben. Mi van, ha nem úgy rohanok a vécére, hogy még az ajtót se csukom be magam után, és nem hallom meg a bluggyanást? Mi van, ha ő is becsukja a fürdőszoba ajtaját, én is, és semmit nem hallok? Mi lett volna, ha pont akkor hív a férjem, hogy indul haza, és beszélgetünk pár percet?

Szerencsém volt. Baromi nagy szerencsém.

Másnap este azt mondtam a férjemnek, úgy érzem, attól függetlenül, hogy a 21. században élünk, hogy léteznek a védőoltások, hogy nem kell leásni a gyereket a szántóföld szélére, vagy katiba állítani, attól függetlenül, mennyit fejlődött az orvostudomány, hogy az életünk túlságosan is tele van kényelmi szolgáltatásokkal, eszközökkel, az, hogy egy gyerek életben marad, és felnő, a puszta szerencsének köszönhető. És ma is ezt gondolom.

Eszembe jutott, nekem hányszor volt szerencsém. Ha a másik hintára ülök, és arról esek le, és beleverem a fejem abba a kőbe. Ha nem egy másik biciklis jön a merőleges utcából, hanem egy autó. Ha jön mögöttem egy jármű, mikor elestem a versenybiciklivel a Duna-hídon, mert belement a kerék a vágányba. Ha a másik ág törik le a fáról. Ha nem pont az az erős szomszéd bácsi jön, amikor a talpam alá csavarodott a papucs, és nem kap el röptében a lépcsőn.

Felsorolni sem tudom, hányszor múlt gyerekként a szerencsén az életem.

És tudok még valamit. Ha akkor, azon az őszi estén tragédia történik, az első embert, aki azt kérdezte volna, hogy „és hol voltak ilyenkor a szülők?”, a puszta kezemmel tépem szét. És az összes többit is, aki ezt a kérdést felteszi, vagy a felelősségünket firtatja.

Egy gyerek halála olyan felfoghatatlan tragédia, olyan mélységes fekete űr, amit sem felfogni, sem megmagyarázni nem lehet. Egy gyerek halála olyan fájdalom és kín, amihez fogható kevés van, és az élet csodája, hogy egyáltalán van élet utána, hogy felkel a nap, hogy a létezés nem szűnik meg, hogy forog tovább a föld, hogy újra felkel a nap. Az emberi lét során nincs olyan, ami ehhez a veszteséghez fogható.

Egyetlen dolog méltó hozzá. A némaság. A rettenet csöndje.

Még csak nem is a gyászé. Mert a gyász a családé, a hozzátartozóké, a barátoké. Senki nem tud más gyászában osztozni. Mert a gyász egyéni, egyedi, ahogy mi magunk is azok vagyunk. A gyász nem átvehető, nem lehet megkönnyíteni, nem lehet átérezni. Elviselni, megdolgozni lehet, túlélni és bízni abban, hogy mi magunk is túléljük. És bízni abban, hogy a gyászoló elbírja a terhet, meg tud vele birkózni.

Amikor egy gyerek meghal, akkor a némaság az egyetlen, ami elfogadható.

A fület és lelket bántó károgás, a nyilvános és hangos bűnbakkeresés, az áldozathibáztatás, a viszkető kényszer, hogy a felfoghatatlanra magyarázatot és bűnöst leljünk, hogy a saját jószülőségünkbe, felelős életünkbe vetett hit okán ítéletet mondjunk mások felett, annak nemhogy nincs helye, de én azt gondolom, bűn. Bűn a másik ember ellen, az élet ellen, ha tetszik, Isten ellen.

Az egyetlen, amit más tehet, hogy csöndben marad.

Aztán, esténként, mikor már nem villognak kéken a monitorok és a kijelzők, köszönetet lehet mondani azért, hogy felnőtt, egészségben. Hogy ma nem róla szólnak a hírek. Hogy együtt vagyunk, ma is megőrzött minket egymásnak valaki vagy valami. Mert semmivel nem vagyunk különbek, jobbak másoknál, és nem tudhatjuk, mi lesz holnap.

És ha ezt nehéz el- vagy befogadni, még mindig ott a lehetőség arra, hogy csöndben maradjunk. Az csak intelligencia és önuralom kérdése. Aki pedig olyan jó, tudatos és felelős szülő, hogy a fal adja a másikat, az képes az önuralomra, és rendelkezik annyi (érzelmi) intelligenciával, hogy kibírja szó nélkül.

Vagy nem?

A gyerekek és a gyász

A halálról, az elmúlásról való beszélgetés szülő és gyerek közt egy közös tanulás, felkészülés az életre. Hogyan csináljuk jól?

(Képek: Getty Images.)

• baleset
• kommentelők
• véleménynyilvánítás
• Gyerek