Minden szülő álma az önálló gyerek: ahhoz, hogy elérjük, magunkat kell megnevelni

„Anya, hol az ollóm?” - dübörgött le a lépcsőn a kislányom a tanóra kezdete után pár perccel. A hangjában némi számonkérés és felháborodás. „Nem tudom” - néztem fel a monitorból. - „Tegnap délután a szobádban láttam” - válaszoltam, és folytattam az írást. Nem sokkal később türelmetlen pakolászás, majd némi csapkodás ütötte meg a fülem, aztán az apja hangját hallottam. A balkezes olló néhány perc múlva meglett - a körikönyv alatt -, a balhé viszont csak a tanóra után tört ki, amikor a jóízű kávézást félbeszakította a méltatlankodás, miért nem segítettünk keresni.

Összenéztünk a férjemmel, és szinte egyszerre válaszoltuk azt, hogy nem a mi dolgunk, hogy az iskolai felszereléséről gondoskodjunk. Nagyot kortyoltam a kávémba, így sikerült lenyelnem a feltörő hegyibeszédet, ami nagyjából azt tartalmazta volna, hogy én ilyen idős koromban egyedül jártam busszal iskolába, egyedül pakoltam be a táskámat másnapra, és ha a Bajamama délutános volt, senki nem volt, aki leellenőrizze, megcsináltam-e a házi feladatom, és ha otthon felejtettem az iskolaköpenyem vagy a vonalzót, kis egyest kaptam.

Szóval, mindezeket sikerült nem a gyerekre zúdítanom, de azért, amikor nem látta, elhúztam a szám, mert arra gondoltam, vár még ránk egy-két csata. A cél ugyanis az, hogy önálló és felelősségteljes legyen. A helyzet azonban az, hogy ez eddig nem valósult meg olyan mértékben, ahogy én szerettem volna. Ez nem baj, a törekvést azonban nem szabad feladnunk.

Fontosnak tartom, hogy néha megálljak, és magamba nézzek: én magam mennyire vagyok akadálya ennek. Emlékszem, azon a napon, amikor először ment óvodába, milyen ambivalens érzések kavarogtak bennem: iszonyú izgalom, büszkeség és félelem kavargott bennem. És fájdalom. Az én gyönyörű gyerekem elkezdi élni a saját kis életét. Ez a szeptemberi nap lesz az első, amikor úgy telik a nap egy része, hogy nem tudok róla. Eddig velem volt, láttam minden mozdulatát, reakcióját, végigkísértem az egész napját. Ez most megszűnik. Olyan élményei lesznek, olyan dolgokat csinál, olyan tevékenységekben vesz részt, amiről nem tudok, mert nem vagyok vele. Ez az elszakadás fájdalommal jár. De azt is tudtam, hogy ez így van rendjén. A gyerek nem az enyém, nincs jogom uralkodni felette, az a dolgok rendje, hogy elengedjem a kezét.

Emlékszem arra a forró, augusztusi napra, amikor együtt vásároltuk meg a tanszereket. Emlékszem az arcára, amikor mondtam neki, válasszon magának egy pénztárcát is. Este átnyújtottam neki a virágos hitelkártyatartó tokot, amibe előzőleg már belecsúsztattam a személyi igazolványát, a tajkártyáját és a többit. Erre eddig én vigyáztam, én őriztem. Ezután nálad a helye, neked kell vigyázni rá, mondtam neki. Csillogó szemmel vette el, és a pénzt is, amit az új pénztárcába rakott. Anya, úgy örülök, nem gondoltam volna, hogy pénztárcát is kapok! - súgta a fülembe lefekvéskor. Én lejöttem, kiültem a teraszra, és sírtam egy sort, mert vannak pillanatok, amikor megérezzük, hogy vége van valaminek, és én akkor minden porcikámban éreztem, hogy vége a kisgyermekkornak. Egy új fejezet kezdődik az életünkben.

És most újra: változik az arca, finomodtak a mozdulatai, megváltozott a mozgása, az ízlése. Nemrég bevallotta, hogy vannak jó titkai. És hogy szokott álmodozni. De nem mondja el, miről. És vigyorgott. Egy újabb korszak kapujában állunk.

Az önállósággal kapcsolatban egy sor kérdésben határozott és megingathatatlan voltam. Például abban, hogy a kés és az olló gyerek kezébe való. Nagy örömömre ezt a Waldorf-oviban is így gondolták, és együtt szeletelték a répát, uborkát az óvónénikkel. Ahogy én is, ők is beengedték őket a konyhába, gyúrhattak-dagaszthattak. Itthon mosogatott. Mi van, ha eltörik egy-két tányér? Semmi. Porszívózott, virágot locsolt, és etette a kutyákat. Nem gondoltam, hogy véget ér a gyerekkora attól, ha egyedül ágyaz meg magának, rendbe teszi maga után a fürdőszobát és a kabátot, sapkát-sálat hazaérkezés után a helyére rakja. Megtanítottam, hogy törölje ki a fenekét, a fogát viszont most is együtt mossuk, mert abban a fogorvos is megerősített, hogy hét-nyolc éves korban az egyedül még nem igazán megy.

Dönthetett egyedül olyan dolgokban, amikről azt gondoltuk, fontos, hogy azt érezze, van beleszólása az életébe. Abban például nem, hogy akar-e kis testvért, mert nyilván akart, de ugyanígy zsiráfot is szeretett volna. Abba viszont volt beleszólása, mivel teljen a hétvége. Menjünk-e kirándulni, és ha igen, hova. Választhat magának ruhát: kettőből. És nem a gardrób tartalmából. Reggel eldöntheti, milyen frizurát szeretne.

Ami keményebb dió volt, az, hogy mit várhatok el tőle. Minden szülőnek, így nekem is van vakfoltom a saját gyerekemre, ennek ellenére mindig arra törekedtem, hogy tudjam őt objektíven szemlélni. Az olyan megjegyzéseket, hogy várjak ötéves koráig, mert a gyerekek nagy része kétkezes, elengedtem a fülem mellett: tudtam, hogy a kislányom balkezes. Hogy egyébként milyen, azt sokkal nehezebb volt feltérképeznem. Így aztán rengeteg energiát fektettem abba, hogy sokat legyünk gyerektársaságban, olyan helyzetekben, ahol megfigyelhetem a viselkedését.

És amikor azt láttam, hogy a figyelme könnyen elterelődik, hogy széllelbélelt, meglehetősen rendetlen, hogy a nemszeretem dolgokat elvégezni húzza-halasztja, ha nem, akkor összecsapja, hogy felületes a feladatmegoldásban, akkor nem a tagadást választottam, hanem visszaemlékeztem arra, én is hasaltam el államvizsgán, mert a tételt ugyan elmondtam, csak éppen nem azt, amit kihúztam. Ugyanis nem olvastam el figyelmesen azt, ami a papíron volt. És arra, másodikban azért kaptam az első fekete pontom, mert a nyelvtanmunkafüzetben, az önálló munka során nekem a tücskök csiripeltek, és a madarak ciripeltek. Szintén a felületes olvasás miatt. És arra is, amikor fél tízkor meg kellett innom egy dupla eszpresszót, mivel nem olvastam el rendesen a receptet, és miután feltettem főni az ételt, akkor láttam a következő pontot: „3-3,5 óra alatt készre főzzük”.

Be kellett látnom, hogy az ő önállósodásának sokszor az én kényelmem az ára. Tíz perccel korábban kell elkezdeni cihelődni, mert el kell dönteni, melyik a bugyi eleje, nyűgös felhúzni a harisnyát, mert egyedül nehezebb felvenni a csizmát, bajlódik a cipzárral, a biztonsági övvel. Gyorsabb és egyszerűbb lenne, ha megcsinálnám, de neki meg kell tanulnia. Azon is sikerült felülemelkednem, hogy egy-egy szendvics elkészítése után úgy néz ki a konyha, hogy legszívesebben tárcsáznám a katasztrófavédelmet, és a föld minden hangyája jóllakna nálunk morzsával. Hogy nem elég kétszer megmutatni, hol a szennyestartó, hogyan kell fürdés után kimosni a kádat, és a rendrakás a szobában nem azt jelenti, hogy mindent, ami a földön van, válogatás nélkül, egy az egyben bevágjuk a komódfiókba - rosszabb esetben betúrjuk az ágy alá. És ez sokszor sokkal idegőrlőbb és fárasztóbb, mint nekiállni és megcsinálni egy pillanat alatt.

Nagyon fontosnak tartottam, hogy megtanuljon egyedül lenni és egyedül játszani. Egyrészt azért, mert egyke. Másrészt azért, mert nem gondolom, hogy az én feladatom az, hogy a gyereket a nap huszonnégy órájában foglalkoztassam és szórakoztassam. Sőt, azt gondolom, hogy minden embernek fontos, hogy megtanuljon egyedül és csendben lenni. Elengedhetetlennek tartom az önállósodás felé vezető úton. Aki nem tud egyedül lenni, másokkal se tud igazán. Aki nem tud semmit csinálni, az elmélyülten sem tud foglalatoskodni. Sőt, szabad unatkozni is. Nem kell mindig csinálni valamit.

A legfontosabb azonban, amit az önállóságra való nevelésről megtanultam, az, hogy az anyaságomat, ezt a szerepet a helyén tudjam kezelni. Hogy elfogadjam azt, minden életkorban más a feladatom. Hogy tudjam, mikor van rám szükség, és mikor kell hagynom őt. Hogy meg tudjam különböztetni, mikor van arra szükség, hogy jelen legyek, és mikor kell a háttérbe húzódnom. És ezt most is tanulom. Sokszor könnyebben megy, olykor nehezebben. De meg kell tanulnom.

Hogy elfogadjam, felnő. És az én dolgom az, hogy világítsam számára az utat. De a megfelelő időben hagynom kell, hogy a saját lámpásával menjen tovább az úton. És azt a lámpást neki kell meggyújtani is.

Fotók: Getty Images Hungary

A tanulásnál sokszor nem kérdés, hogy ott kell lenni a gyerek mellett.

• gyereknevelés
• nevelés
• szülő gyerek viszony
• önállóság
• önállóságra nevelés
• Gyerek