Amikor az emberek olyan erősek voltak, mint a képzelet

Igazi nagy kiváltságban volt részem gyermekként, hiszen a szülői házamban három generáció élt egy fedél alatt. Ennek pedig kizárólag a jó oldalát tapasztaltuk meg. Dédimamám és igaz meséi máig mindennapos beszédtémát jelentenek a családunkban. A világháborúk és a nélkülözés ellenére is töretlen életszeretetével széppé festett 20. századot szinte magunk körül éreztük szavaiban. Nem is csoda, hogy olyan megszállottan szeretném visszapörgetni az idő kerekét, hogy megnézhessem, hogyan éltek az emberek az 1900-as évek legelején.

Múzeumok, megannyi skanzen és helyi tájházak tömkelege várja az elmúlt század imádóit országszerte, hogy általuk a régmúlt megmutathasson valamit magából. Megmagyarázhatatlan, de ez a kor még azokban is erős nyomot hagyott, akik csak nagymamák és dédik szavajárásából ismerhették meg.

A kor, amikor az emberek olyan erősek voltak, mint a képzelet. Akkoriban nem nyitottak külön helyiséget a gardróbnak, hiszen még egy seregnyi gyermeki lábacskára is csak egy-két pár cipő jutott, amit minden reggel a leggyorsabban ébredők húzhattak fel, hogy az iskola felé vezető úton a hideg földtől óvja őket.

Akkoriban a férfiak nem Railjettel jártak el Bécsbe. Akár hetekig is eltartott az út, amikor elhajtották az állatokat a vásárra, áruk a megélhetést jelentette a családnak. És hogy vajon milyen távolságban voltak akkoriban egymástól a csárdák? Pontosan egy ökörhajtásnyira, mert az állatoknak is kijárt a pihenés, még ha az út egy kicsit hosszabbá is vált miatta.

A század eleji faluban az élet egy igazi, jól megkomponált szimfónia volt, olyan mesterdarab, amelyben talán egyetlen felesleges hangot sem lehetett fülön csípni. Míg a felnőttek a szántóföldön dolgoztak, a nagyobbacska gyermekek kihajtották a libákat a folyópartra, piszkuk hozzájárult a halállomány gazdagításához, a termetes szép halakat pedig kifogták a halászok, megteremtve egy tökéletes körforgást.

Akkoriban nem csak csirkemellfilét pirítottak a nők, belefőzték szívüket-lelküket az ebéd fogásaiba. Tudták, hogy a jó húslevesben a püspökfalatnak is helye van, a főzeléknapokon pedig véletlenül sem készítettek paprikás krumplit. Tojással fizettek a boltban, télen tollat fosztottak, legalábbis addig, amíg világos volt, mécset ugyanis legtöbbször csak a betegeknek égettek.

A sanyarúságban sem verték az asztalt a panaszkönyvért, a nélkülözésben megtanulták értékelni az olyan semmiségnek tűnő óriási kiváltságokat, mint a só, és még akkor sem felejtettek el imádkozni, amikor a lányokat rejtegették a padláson az orosz katonák elől, amikor a férfiak zavarodottan tértek haza Szibériából, amikor a százezer pengőért a boltba érve már csak egy marék gombot kaphattak, amikor aztán '54-es árvíz miatt az egész falut kitelepítették, vagy amikor a TSZ elvitte a felhizlalt disznókat a házaktól. Nem felejtettek el, dédimamám legalábbis szinte távozása napjáig mondogatta az Üdvözlégyet.

Történetei mellett viszont más is megszerettette velem ezt a kort. Az aprócska létszámú általános iskolai osztályomnak egy tanárnő hagyományőrző szakkört szervezett, ahol a felejtést nem érdemlő népszokásainkon túl megtanulhattuk, hogyan készítettek régen mosásra alkalmas hamulúgot, de a csuhéangyalok készítése közben jókat kuncogva akár énekelhettünk is a tanáriban.

Ezeknek az élményeknek köszönhetően lassan mindennapjaink részévé váltak a fadarabokból összeeszkábált házikók, az ártatlan csúzlik és a cipősdobozba applikált agyagkályhák, amit még Mazsola és Tádé is megirigyelt volna. Lucázni jártunk a faluban, és májusfát is kaptunk néhányszor.

Szóval a mese és a valóság közötti igencsak homályos határ feloldódott a gyermekkorban. Talán ez indokolja azt is, hogy máig semmire nem vágyom jobban egy tornácos, szőlőlugasos házikónál, egy megközelítőleg önellátó háztartással, ahol méghozzá az udvarból tökéletesen rálátni a ragyogó napfelkeltére. Ha már szó szerint vissza nem is ugorhatunk az 1900-as évek elejére.

(A képek forrása: Fortepan/Fortepan,1903, Fortepan/Magyar Földrajzi Múzeum / Erdélyi Mór cége, 1906.)

• régen és most
• kor
• Lélekprojekt