Ugyanaz a sztori, csak mások az effektek: most már tényleg elég a szuperhősfilmekből

Nagyon szeretem a képregényeket, bár mindig is sokkal inkább a képi világuk és az ábrázolástechnika ragadott meg bennük, mintsem a történetük. Innen volt szerencsém először alaposabban megismerni a Marvel és a DC univerzumait először.

Ez alapján az a benyomás született bennem, hogy a szuperhősök java roppant izgalmas egyéniség, sőt, a történetek is többé-kevésbé legalább változatosak, így mindegyik rész egy kicsit mással járul hozzá az univerzumokhoz. A legújabb szuperhősfilmek azonban egyre nagyobb csalódásnak tűnnek.

Mindenki elképesztően humoros

Ezek közül is számomra a legnagyobb az utóbbi időben, ami a Marvellel történik. Azt teljes mértékben megértem, hogy a két univerzum eltérő hangnemben szereti elmesélni a sztorikat, de a Marvel szerintem kezdi nagyon túlzásba vinni a humorizálást. És most nem a Deadpool moziról van szó, ami legalább önparódiaként teljes korrekt, sőt, a karaktert is eltalálták.

A problémám dr. Stephen Strange, aki ugyebár egy idegsebészből lett varázsló. A gond csak annyi, hogy nem jövök rá, miben is különbözik Vasembertől. Arrogáns, gazdag, kissé önző, veszélyesen élénk benne a felfedező, kísérletező szellem, sőt, még a humora is rettenetesen Tony Stark-szerű. Legalábbis ez jön le a filmből. Hiába töri egy autóbaleset ripityára dr. Strange milliókat érő kezeit, és hullik ezáltal darabokra az orvos karrierje is, poénkodni még mindig van kedve. Ez ráadásul a film végéig sem változik, ahol még mindig nem tisztul le igazán, hogy dr. Strange mitől különleges.

Ez számomra a legtöbb Marvel-karakterre lassan igaz lesz. Mindenki vicces és mindenki sebezhetetlen. Még az egyébként törékeny lelkű Wanda Maximoff is gyorsan lerázza a traumákat magáról, és megy megmenteni a világot. Nagy kár, mert szerintem néha egy karakter elmélyítésével jobban meg lehet szerettetni a nézőkkel az adott szereplőt, mint egy újabb eszméletlenül laza poénnal.

Drámaiatlan dráma

A DC persze sokkal komolyabb hangnemet képvisel, mégsem mindig sikerül komolyan vennem. Ugyan karakterépítésből itt nincs hiány, mégis sikerül néha lenyűgözően bugyuta megoldásokat választani a forgatókönyvekben.

Az egyik csalódást okozó eset Batman és Superman egymásnak feszülése volt, ahol gyönyörűen felépítették, hogyan állnak szemben a két hős vezérelvei, aztán a konfliktus lufi módra leeresztett a nagy összecsapás során. A szituáció valahogy szerencsétlenül vette ki magát: Batman és Superman nagy döbbenettel rájött, hogy anyjuk, illetve nevelőanyjuk keresztneve ugyanaz. Látszólag ez meg is oldotta a problémát. Az viszont, hogy ez az apróság ébresztette rá őket saját hasonlóságukra, teljesen elsikkadt.

Nem csak itt sikerült azonban meggyilkolni a drámát. A Suicide Squad is egyike lett a nagy csalódásoknak, és nem azért, mert kölcsönvett néhány nem túl jó, kocka poént a Marveltől. Joker a bűnöző zseni helyett egy gonoszkodó idióta. Az öngyilkos osztagban pedig hiába volt egy rakás nagyon érdekes karakter, mégis egy teljesen klisé szereplőt, Deadshotot tolták az előtérbe. Mindeközben pedig bennem csaknem a film egésze alatt sikított a realitásérzék, hogy ez így egészen biztos, hogy sohasem működne. Ezekből a karakterekből nem lenne nemhogy egy család, még egy baráti csapat sem. Ráadásul magához az osztag küldetéséhez sem tesz hozzá szinte semmit a karakterek fele, így nagyon sok értékes, izgalmas lehetőség érzem úgy, hogy kárba veszett a filmben.

Ennek ellenére még mindig kíváncsi vagyok, milyenek lesznek a következő filmek, így a folytatásokat is biztosan megnézem. Csak abban reménykedem, hogy a tömeggyártás és a látvány hangsúlyozása mellett majd jut energia arra is, hogy ne bugyuta karaktereket és történeteket kapjunk.

• film
• Lélekprojekt