Vegyük komolyan, ha szerelmes a kisgyerek: a pszichológus szerint fontos, hogy az első szerelem pozitív élmény maradjon

"Sten-Malténak nagy, vörös és elálló
füle van.
Nekem tetszik
a nagy, vörös és elálló
fül."

(Siv Widerberg: Szerelem)

Minden szülő életében eljön a pillanat, mikor a gyermeke szerelmes lesz. Az óvodáskori, kisgyerekkori szerelemről, annak sajátosságairól és az ezzel kapcsolatos szülői feladatokról, felelősségről  Polányi Viktória tanácsadó szakpszichológus, iskolapszichológussal beszélgettünk.

Mit tegyen, hogyan viselkedjen a szülő, ha óvodáskorú vagy kisiskolás gyereke azzal állít haza, hogy szerelmes?

- Mindenekelőtt érezzük magunkat nagyon megtisztelve amiatt, hogy ezt a gyerekünk megosztja velünk. Nagyon fontos, hogy vegyük komolyan a gyermek érzelmeit.

A gyerekek sokat látnak és hallanak a szerelemről. Látják a mesékben, a környezetükben, szerencsés esetben a szüleiken. A felnőttek gyakran a gyermek füle hallatára is sokat beszélnek róla. Ezért a gyerekek is szeretnék ezt az érzést megtapasztalni.

A gyermekek számára az alapvető érzelmi minta a szülőhöz való kötődés. Ezt az alapvető mintát próbálja átvinni külső személyekre azok alapján, amiket látott és hallott. A szülő-gyermek kapcsolatban megjelenő kötődés egy viszonzott, kölcsönös érzelem, a gyerekek ezt próbálják átültetni a kortárs - és a szerelmi - kapcsolataikba is. Az érzést, hogy milyen kapcsolódni másokhoz.

Ennek megfelelően az első, óvodáskori, kisiskoláskori szerelem általában szárnypróbálgatás: játék, próbálkozás egy másik személlyel, aki nem olyan biztos kötődési pont, mint a szülő.

A nyolcéves kislányom óvodás kora óta folyamatosan szerelmes valakibe. Sőt, több szerelme is van egyszerre. Ez ebben a korban természetes?

- Egyáltalán nem probléma, ha a kisgyereknek több szerelme van egyszerre. Ahogy mondtam, ez játék, kísérletezés az érzésekkel, különböző módszerek, technikák próbálgatása. Az sem baj, ha viszonzatlan a szerelem, hiszen ezekből tapasztalatot szerez, például megtanulja, hogy ettől még nem dől össze a világ.

A kisgyerekkori szerelem a saját identitás megélésére is jó terep: milyen vagyok fiúként, lányként, hogyan vagyok a nememnek megfelelően, annak olvasatában szerethető; a későbbiekben pedig hasznos tapasztalat lehet, hogyan formálják az identitásunk alakulását egy viszonzatlan szerelemből levont tanulságok, hogyan erősíti a barátságainkat, ahogy szerelmi kérdésekben támogatjuk egymást a barátainkkal, barátnőkkel.

Azért sem baj, ha több szerelem van egyszerre jelen a gyermekek életében, mert ők éppen most tanulják a másokkal való kapcsolódás normáit: hogyan kell jól szeretni valakit, egyáltalán, hogyan kell szeretni egy másik embert?

Amit a gyerekek átélnek, mennyiben különbözik a felnőttkori szerelem érzésétől?

- A gyermekkori szerelmek tisztán érzelmi kapcsolódások. A kisiskolás kor egy nyugvópont, a szexuális energiák még passzívak.

Fontos azonban, hogy komolyan vegyük a gyermek érzéseit. Pontosabban azt vegyük komolyan, amit a gyerek is komolyan vesz. Például egy döntési helyzetet: ki legyen a szerelmem, és ki „csak” a barátom. Ehhez hasonló dilemmák már óvodáskorban feszíthetik a kisgyermekeket, a mi feladatunk az, hogy segítsük őket példamutatással: hogyan kell egy ilyen döntést meghozni.

Ugyanakkor fontos az is, hogy ne nyomjuk rá a gyermekre a saját véleményünket. Abban segítsünk, arra figyeljük, amit ő maga mond és érez. Abban tartsuk meg őt, amiben kéri ezt a megtartást. Végül úgyis az ő feladata, hogy kiérlelje, kiforralja magában a megoldást.

A kisiskolások már ügyesebben menedzselik ezeket a kapcsolatokat, és ebben az időszakban teljesen rendben van, ha valakinek állandó párja van a barátok, osztálytársak közül, így teremtve biztonságos közeget egymás számára.

Figyeljünk arra, hogy ezekben a kapcsolatokban is kövessük a gyerek definícióit: van, akinek „felesége” van, van, akinek „párja”, mások „együtt járnak”. Tartsuk tiszteletben azokat az elnevezéseket, amiket a gyermek használ.

Az én időmben, ha egy fiú piszkált, nem hagyott békén, ráncigálta a copfomat, az volt a válasz, hogy ne törődjek vele, azért csinálja, mert tetszem neki, szerelmes belém. Ma már nem javasolják az efféle válaszokat.

- Jelenleg a nevelési elvek sokkal szélesebb palettája elérhető, mint az előző generációk idejében, így sokféle példát láthatunk arra, milyen válaszok érkeznek erre a jelenségre. Nagyon fontos, hogy megtanítsuk a gyerekünket arra, hogy tartsa tiszteletben a saját határait.

A legfőbb szabály talán az, hogy a szeretet, a szerelem nem okoz fájdalmat. Az egy óvó, védelmező, gondoskodó kérdés. Egy olyan kapcsolat, amiben olyan dolgokat kell elviselni, ami számomra nem jó, az nem szerelem. Az más érzés, ami nem feltétlenül negatív. Lehet ragaszkodás, kötődés. Sokat segíthetünk a gyermeknek azzal, hogy megtanítjuk a különböző érzelmek, érzelmi állapotok felismerésére, megélésére.

Ehhez folyamatosan kommunikálni kell a gyerekkel. A legnagyobb segítség, ha a szülő maga is beszél mind az érzéseiről, mind azokról a gondolatokról, amiket az érzések kiváltanak belőle - ahogy arról is, milyen tettekre sarkallják őt az érzései, és ezek közül melyek célravezetőek.

Szülőként fontos dolgunk megtanítani a gyermekünket arra is, nem elutasítani kell valakit, hanem megérteni, mi zajlik benne, körülötte. Így a gyermekek már korán megtanulják, hogyan tudjanak úgy nemet mondani, hogy az megnyissa, és ne bezárja az információs csatornákat a másik féllel. Tehát - a copfhúzásos esetre visszatérve - kérdezze meg, miért húzzák a copfját, vagy szóljon a tanítójának, de ne tűrje el, ha kellemetlen számára.

„Az érzelmeinkért nem vagyunk felelősek, csak azért, hogy mihez kezdünk velük.” - Emlékeim szerint ezt Pál Feri atya fogalmazta meg ebben a formában, és én nagyon egyetértek vele. Arra kell megtanítanunk a gyermekeket, hogyan kezeljék, zabolázzák meg, és fejezzék ki mások számára is elfogadható formában az érzéseiket.

Hogyan beszéljek a gyereknek a saját tapasztalataimról, a saját egykori szerelmeimről? Mi az, amit kerüljünk?

- Szülőként nagyon lényeges a saját érzelmeink specifikus kifejezése, hiszen ezzel tanítjuk meg a gyermekeknek az érzelmek sokszínűségét. (Hogy vagy? Rosszul. - Ez lehet szomorúság, harag, csalódottság, elégedetlenség és számos más érzés. Elengedhetetlen, hogy mi magunk is pontosan fogalmazzunk, mert ezzel mutatunk élő példát az érzelmek tudatos megélésére.) Nincs két ugyanolyan helyzet, nincs két egyforma ember. Minden szerelem, minden érzelem más és más.

Amit én magam átéltem korábban, az az én szubjektív megélésem, nem általános érvényű tapasztalás: ezt a gyermek felé is így érdemes kommunikálni. Természetesen féltjük őket a csalódásoktól, amiket talán magunk is átéltünk - ugyanakkor tapasztalatot nem adhatunk át, csak a saját megéléseinkről mesélhetünk, és remélhetjük, hogy a gyermek levonja a megfelelő következtetéseket.

Ehhez persze nélkülözhetetlen, hogy a szülők rálássanak a saját érzéseikre, és ki is tudják fejezni azokat. Hogy minél hitelesebben nyilatkozzanak a saját érzéseikről. A felnőttek rengeteg helyzetben kivetítik az érzéseiket a környezetükre - így gyakran a saját gyerekükre is. Amennyiben egy felnőtt tisztában van a saját érzelmeivel, akkor elkerülhető, hogy a gyermekére tolja mindazt a feszültséget, ingerültséget, ami nem a gyermeknek tulajdonítható.

Elsősorban arra van szükség, hogy a szülők a saját házuk táján rendet tegyenek.

Ha azt mondjuk, „aggódom érted, mert egyszer régen egy fiú, akibe szerelmes voltam, nevetségessé tett, és félek, mert nem akarom, hogy ilyesmi veled is megtörténjen”, az egy jó üzenet, jó alapja egy későbbi beszélgetésnek - ellentétben azzal, ha azt mondjuk, „megtiltom”.

„Két szerelmes pár, mindig együtt jár, egy tányérból esznek, mindig összevesznek!” Mi a helyzet a csúfolódással?

- Ezt is fontos a helyén kezelni. Szülőként érdemes hangsúlyozni, hogy a szerelem mindig magánügy, nem szólhat bele senki kívülről - akkor sem, ha esetleg nem tetszik neki a dolog. Mondjuk el a gyerekeknek, milyen különleges és sokak által vágyott állapot, helyzet, amikor szerelmesek vagyunk, és ennek megfelelően érdemes büszkének lenni rá. Ugyanakkor azt se hallgassuk el, hogy az irigység és az értetlenség gyakran szül viccelődést, csúfolódást - ilyenkor a külső fél nem tudja jól kommunikálni a saját érzéseit, ezért azok ilyen módon félresiklanak.

Beszéljünk-e egy szerelmes kisgyereknek az intimitásról?

Az intimitás része a kamasz és a felnőtt szerelemnek. Fontos, hogy a szexualitást ne démonizáljuk - kisgyerekkorban sem. A szexualitás megfelelően érett személyiséggel és kapcsolatban nagyon fontos és felemelő dolog. Szülőként lényeges jól kezelni, hogy mely korosztályban mi jellemez egy párkapcsolatot, mik a jellegzetességei. Elmondhatjuk például, hogy az ötévesek úgy szerelmesek, hogy plüssállatot visznek egymásnak az oviba, a nyolcévesek általában úgy, hogy elhívják egymást korcsolyázni, és megy velük anya és apa is, míg 12-13 évesen akár szülői kíséret nélkül is elmehetnek egymással korcsolyázni.

A szerelmes fiataloknak - amennyiben a szexualitás témája felmerül - fontos tudniuk arról, hogy vannak olyan dolgok, amelyekért felelősséget kell vállalniuk. Ezzel kapcsolatban jó példa lehet, hogy megmutatni magunkat valakinek meztelenül, az egy nagyon intim, bizalmas helyzet, amiben feltárjuk önmagunkat, sérülékennyé válunk a másik előtt - ahogy ő is előttünk; a szerelmünk ezen bizalmával, mint annyi másikkal is, jól kell bánnunk.

Beszélnünk kell arról is, hogyan kell vigyáznunk magunkra és a másikra. A szerelemben olyan érzelmi magasságok és mélységek vannak, amikre az embernek meg kell érnie. Amíg a gyerek a saját tetteiért nem tud felelősséget vállalni, addig érdemes ezeket megvitatni azzal, aki majd a valódi felelősséget vállalja - ez pedig általában a szülő.

Mi a kisgyerekkori szerelem utóélete?

A kisgyerekkori szerelmekben gyakran nincs is valódi, konkrét kapcsolódás. Valójában sokszor ideálokba szerelmesek a gyerekek: a „szép” kislányba, akinek hosszú szőke copfja van, az „erős” kisfiúba, aki mindenkit megvéd a játszótéren. Mégis, ha megkérdezünk egy felnőttet, szinte mindenki emlékszik az első szerelmére. Ez az első érzés minden emberben nyomot hagy. Nem feltétlenül egy párkapcsolati minta lenyomatát, de egy emléket az első kapcsolódásról.

Fontos, hogy támogassuk a gyereket abban, hogy a kisgyerekkori szerelem lenyomata, emléke végül pozitív végkicsengésű legyen. Lényeges, hogy kellemes élményként maradjon meg, meghatározva ezzel a további párkapcsolatokhoz való önbizalmat, kedvet.

A viszonzatlan szerelemből is lehet tanulságokat levonni: hogyan kell elfogadónak, türelmesnek lenni. Emlékezni arra, hogy kivártam, míg észrevett engem, felkeltettem az érdeklődését. Vagy ellenkezőleg, tapasztalatot szereztem arról, hogy nem a személyemmel van baj, ezt a fiút egyszerűen más érdekli, nem a szerelem.

Egy kapcsolatból azok a legfontosabb dolgok, amiket magunkról megtudhatunk. Ez az, amire érdemes a gyerek figyelmét felhívni. Amíg az utat élvezem, addig majdnem mindegy is, mi a cél…

Az igazi nehézség nem a téma, hanem az, a szülők hogyan kommunikálnak, tisztában vannak-e a saját érzéseikkel a szerelemmel kapcsolatban. Mert itt is, ahogy sok más esetben, szinte minden otthon dől el.

Már beszéltem róla, de nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a szülők a saját tapasztalataikat, a saját élményeiket ne általánosítsák, ne terheljék a gyermekre vagy a gyermek kapcsolatára. Mindig tartsák szem előtt, hogy az a saját megélésük. Valószínűleg a gyerekük teljesen más utat fog bejárni, így lényeges, hogy tisztelettel legyenek a gyerek érzései iránt, és tartsák meg a gyerek bizalmát.

Szülőként az a feladatunk, hogy bízzunk meg a saját nevelésünkben. Biztosak lehetünk abban, hogy gyerekeink mindazt, amit megtanítottunk nekik, amit átadtunk nekik, azt ki fogják próbálni, és elengedhetetlen, hogy hagyjuk nekik kipróbálni mindezt. Ez a felnőttek elveinek a próbája is lesz. Utána, de akár menet közben megnézhetjük együtt, hogy sült el, kiállta-e a próbát. Adjuk meg a bizalmat és a felelősséget a gyerekeknek, de a lehetőséget is arra, hogy a hibákat kiküszöbölje.

Azt szoktam javasolni - legyen szó bármilyen témáról -, akármilyen extrém dolgot is meséljen a gyermek, próbáljuk meg őt rezzenéstelen arccal végighallgatni. A reakciókat pedig próbáljuk meg az ő megéléséhez igazítani és aszerint formálni, számára mi lesz a hasznos és előrevivő. Ne végletekben gondolkodjunk, hanem esetekben, helyzetekben, és próbáljuk meg elkerülni a minősítést! Mindig arra a helyzetre kell reagálni, amiben éppen vagyunk.

Fotók: Getty Images Hungary

Gyermekeink számára fontos a testmozgás, a sport is: de melyik legyen?

• gyerekkor
• szerelem
• nevelés
• szülő gyerek viszony
• Gyerek