Szomorú képek az Alföld elhagyott házairól: lepusztult, és sorsára hagyták

A Viharsarok végeláthatatlan műútjai mentén elhagyatott épületek, omladozó falak árulkodnak a környék régi képéről és funkciójáról. Ezek közül a legtöbb mára teljesen lakatlan, csak elvétve mutatja egy-egy buszmegállótábla, hogy a közelmúltban volt, vagy ritkább esetben még ma is van néhol élet. 

A nagyobb települések között, így például Békéscsaba, Gyula és Elek környékén fekvő telepek a történelem folyamán sokat szenvedtek, ám a végzetes csapást a téeszesítés jelentette számukra. Az önálló gazdasággal bíró kulákok terhei egyre nőttek, üldözötté váltak, a vidék pedig régi fényét vesztve hanyatlani kezdett.

A házak lassan az enyészeté lesznek, a természet pedig az uralmába keríti a telkeket. Nem ritka, hogy az udvarokon használati tárgyak, ruhaneműk, szerszámok hevernek szanaszét. A feledésbe merülő környék pusztulása igazán szívszorító látványt jelent.

Az összedőlt épületek melankóliája mára a híres magyar regény és film, a Sátántangó kényelmetlen képeit idézi. A belenyugvás pedig nem csupán a filmvásznon elevenedik meg, a Viharsarok mellett országszerte több magyar vidék is elnéptelenedett: a tanyasi létforma népszerűtlenné vált, a város pedig egyedüli megélhetési lehetőséget biztosítva beszippantotta a lakosságot.

A dél-alföldi tájon a kátyús, rozoga utak mentén nem csak omladozó parasztházak sírják vissza a régmúlt fényét. Az egykor grófi család tulajdonában álló, mára közigazgatásilag Békéscsabához tartozó Pósteleken található Széchenyi-Wenckheim-kastély falai mára szintén szomorúan roskadoznak, a természet pedig lassan az úri telket is birtokba veszi.

Az alföldi tanyák fennmaradásának legfőbb esélye a turizmusban rejlik, amelynek feltétele azonban a kellő befektetés mellett a megfelelő közművesítés, a jó infrastruktúra, valamint a meggyőző marketing. Az ökofalvak népszerűsége szerencsére nő, és sokan az önellátó tevékenységet is a jövő nagy reményének említik, amihez a magyar puszta tökéletes feltételeket biztosít.