Jobbról a CNN, balról a BBC, és valahol ott állt Való Gábor is Magyarországról

Vannak emberek, akiket egész egyszerűen nem veszünk észre. Köztünk vannak, járnak, de nincsenek ott. Való Gábort nem ebből a fából faragták. Közel kétméteres magassága és az, hogy mer színeket hordani, mindenképpen feltűnővé teszi őt - és akkor arról még nem is beszéltünk, milyen remek riportokat készít. Érthetőeket,
empatikusakat, okosakat... Ettől lesz ő az igazi szimpatikus srác típus.

Hol volt, hol nem volt, valahol a Napló képernyőjén hosszú hónapokkal ezelőtt, amikor felfedeztem: ez a zöld kabátos riporter a Gábor! Megdobbant kicsi szívem, mert olyan jó érezni azt, amikor valakiről  tudjuk, hogy tehetséges és látjuk: megtalálta a helyét. Réges régen, egy messzi galaxisban találkoztunk először, egy női portálnál dolgozott akkoriban. Aztán volt egy időszak, amikor főszerkesztő is lett ugyanott.

Az interjúra épp egy forgatásról jött és arról beszélgetünk, mennyire fura, befeszült emberekkel találkozott, és nem igazán ez az ő műfaja. Nem egy kérlek alássan alkatú fiú ő szerintem sem, lazább. Aztán a kávézóban kér egy presszókávét és mondja: tolhatjuk!

- Mennyire szoktál hozzá, hogy ha bemész valahová, rögtön szóba kerül: de magas ez a fiú!
- Igen, ez mindig így van. A munkámban például kifejezetten zavaró az extra magasságom. A képernyőn furán mutatna, ezért terpeszállásban kell felvennem néha az interjúkat. Ez egy spárgához közeli állapot olykor mókás lehet kívülről nézve. De hiszed vagy sem, egészen második gimnazista koromig a harmadik voltam hátulról a torna sorban. Utána eredtem meg...

- Mióta Naplózol pontosan?
- 2009 nyara óta. Felhívtak egyszer csak. Két fajta ember van, az egyik szereti "kiverni" az életből a sikert, a másik pedig kiérdemelni. Én ez utóbbi vagyok. Éppen Afrikában volt egy riport lehetőség, amikor megkerestek. A Naplós lányok nem értek rá, a fiúknak is mind dolguk volt, én meg vállalkozó fajta vagyok. Így elindultam mint a TV2 riportere.

- Benned erős szabadságvágy van, ami bátorságot is ad. Ezt érezhették meg!
- Igen, ez így igaz. De gyakran előtte sokkal bátrabb vagyok, mint ott a szituációban. De ez nem csak munkában van így. Volt, hogy elmentem Nigériába, de aztán ott már féltem bizonyos helyzetekben. Beszélgetésben, egy asztalnál nagyon bátor vagyok, terepen kicsit kevésbé.

- Egyszer egy nagyon jónak tűnő állásból mentél világgá több hónapra, amelyet teljes elismeréssel figyeltem.
- Sőt, megkontrázom, mert épp két mások által irigyelhető munkám volt akkor. A Nők Lapja Café mellett rádiós szerkesztőként dolgoztam. De valahogy mindig vágytam egy nagy kalandra, és egyszer csak eljött egy pillanat, amikor facér lettem, és úgy éreztem: most el tudok menni Dél-Kelet Ázsiába. Pénzem volt, tudtam, ha gyerekem volna, sokkal nehezebb lenne. Már nem mennék. Ezt a munkát, amit most csinálok, már nem hagynám itt. Talán azért is, mert sokkal erősebben ott vagyok ezekben a Naplós riportjaimban. A színészet nekem túl sok lenne, az újságírás pedig kicsit kevés volt - ez most pont elég.

- Mindig tudtad, hogy újságíró leszel?
- Nem. 19 évesen megírtam életem első cikkét az Élet és irodalomba. Valahogy természetes volt számomra, hogy abba a lapba akarok írni. Ez valahogy jött. De hivatás szinten csak később jött írás. Jártam egyetemre, csináltam mást, aztán 30 körül újra visszatért az életembe. Lappangott addig.

- Mindig, minden szituáció tanítja az embert. Te nagyon sok helyzettel és különféle emberrel találkozol a munkád során. Mit tanulsz az alanyoktól a riportjaidban?
- Leginkább a vélemények és a dolgok sokszínűségére tanít ez az egész. Csinálsz egy anyagot és kiderül, van három teljesen különböző álláspont az ügyben. És mindenkinek ott a maga igaza. Sokszor örülök, hogy én "csak" egy riporter
vagyok és nem nekem kell döntenem ezekben a szituációkban.Elbújhatok a döntési helyzet elől a mikrofon mögé.

Nagyon sok nehéz helyzettel, emberi drámával találkozom és ezáltal sokkal jobban örülök annak is néha, hogy van két kezem és két lábam és a nap végén hazamegyek a meleg lakásba. És tudom, hogy sokszor egy anyag a tévében nagyot tud segíteni valaki életén. Ez nekem óriási lelki töltet, hogy segítek, segíthetek a munkám által.

- A chilei bányászos anyagod előtt természetes volt számodra, hogy mész?
- Az annyira benne volt a levegőben! De szinte nem láttam a fától az erdőt. Hetek teltek el, mire rádöbbentem, hogy mi is ez az egész. Az, hogy valahol a föld gyomrában ücsörög 33 ember, akiket egy csövön keresztül etetnek-itatnak - csak ámultam. Csodálkozó gyerekként figyeltem, mi zajlik Chilében, hetek múltán szólalt csak meg bennem az újságíró és interpretált a főnökének: menne, ha lehetne.

Így lehettem ott Chilében, ahol kiszabadultak a bányászok. Hogy mi volt az egész riportban avagy általa a tanulság? Nagyon komplex élmény volt. Az első része, hogy elképesztő heroikus volt a történet, egy olyan technikai és emberi bravúr jött létre, amely néhány éve nem ment volna. Rengeteg közreműködő, adakozás, pénz, sok-sok embernek kellett mutatnia a legjobb arcát, hogy ezek a fiúk megússzák - ez a második. Közvetlen közelről láttam a drámákat is, a síró családokat, az összeborulásokat, a kiszabadult bányászokat. És a harmadik dolog a chilei riport kapcsán, az, hogy én ezt elkészíthettem, az nekem szakmailag is nagyon sokat jelentett. Jobbról a CNN, balról a BBC - és valahol ott állt Való Gábor is Magyarországról.

- Mi az, amitől egy riport olyan "Való Gáboros"?
- Hmmm... Igen, tényleg vannak olyan dolgok, amelyekre tudatosan törekszem, figyelek.Szakmai apróságok ezek. Az anyagaimban például megpróbálom úgymond nagyon rövid pórázon tartani a nézőt. Nincs felesleges kör nálam, minden mondat, minden megszólaló viszi, gördíti előre a történetet, ezt nagyon komolyan veszem. Próbálok világos és érthető lenni a néző számára, nem homályosítok és ködösítek. Nálam kevesebb a szóvirág és a poén, számomra az a fontos, hogy az üzenet átjöjjön. Élvezem, hogy egy riport elkészítése olyan szellemi szabadfoglalkozás, mint amilyen például az az anyagom volt, amikor nagyon kevés pénzből igyekeztem kijönni egy albérletben. Kis kamera, nagy kamera, rejtett, tehát sok elemből tevődik össze, amit kitalálok - alkotok. De hozzám igazán közel a
társadalmi problémákat feszegető anyagok állnak. Ezekben érzem legmagabiztosabbnak magam.

- Mi az álmod a karrieredet illetően? Imádnád például, ha megcsörrenne a telefonod és a CNN-től keresnének, hogy bedolgozhatnál nekik?
- Őszintén szólva jól érzem magam abban, amit most csinálok. Én nagyon magyar vagyok, és ezt abban az értelemben értem, hogy nekem itt van dolgom. Ezekhez az emberekhez kell szólnom és az ő hőseikről, drámáikról, történéseikről, helyzeteikről anyagokat készítenem. Éltem egy évet Londonban és egy évet Stuttgartban is. De én itt vagyok otthon, itt van dolgom.

• interjú
• való gábor
• Terasz