Hobo, Macskafogó, Bergendy

Egy ember, aki igazán trendetlen

Tóth János Rudolf. Ismerős? Na és a nagysikerű Macskafogó gengszterpatkányai? Azok bizonyára jobban. Mindez hogyan függ össze? Eláruljuk!

Húsvéti tojásvadászat
Sóbors
Ez is érdekelhet
Retikül
Top olvasott cikkek
Míg van, akinek elég a Bergendy vagy a Hobo nevet említeni, addig másoknak a Macskafogó című film segíthet abban, hogy helyre tegye, ki is Tóth János Rudolf. Pedig az utóbbi éppen csak egy kis kiruccanás volt számára, az előző kettő azonban meghatározó szerepet töltött be az életében. A hazai könnyűzenei élet egyik legmeghatározóbb, ugyanakkor szerényen a háttérbe húzódó alakja számos albumon szerepelt már előadóként és szerzőként egyaránt, saját anyagot eddig mégsem tudhatott magáénak. Tóth János Rudolffal hamarosan megjelenő Boldog szomorú blues című lemeze apropóján beszélgettünk.

- 1975 óta vagy a zenei pályán. Miért éppen most jött el az ideje, hogy elkészítsd az első lemezed?
- Ez nem az első, ez már a sokadik lemez...

- …de az első saját.
- Valóban, annak ellenére, hogy én sosem vágytam sajátra. Az egész Hetesi Péter Páltól indult, aki egyszer megkeresett azzal, hogy neki mint szerzőnek ismét elő kell állnia valami produktummal, és hogy írna számomra néhány szöveget, én meg írjam meg hozzá a zenét.

- Hallgatva a lemezt és ismerve az életutad az ember azt gondolná, hogy mindegyik dal hosszas beszélgetések után született, témájukat a te életedből merítve.
- Pedig ezek a szövegek nem rólam szólnak. Az igaz, hogy számos ponton passzolnak, de hát tulajdonképpen ez is a dolguk, hiszen ha zenészként és előadónként igazat akarok mondani - márpedig a muzsikában nem lehet hazudni -, akkor muszáj, hogy az én sorsom is legyen egyben. A lemezen szereplő Szabad vagyok című dal például eredetileg Charlie-nak íródott, ám ő ugyanúgy csatangolta végig Skandináviát, ahogyan én annak idején, és mivel nekem is vannak hasonló élményeim, így jogosultságom is ahhoz, hogy mindezt elmondhassam. A Kétszemélyes magány című dalt sem én élem meg – szerencsére -, de más, színpadra termett emberhez hasonlóan nekem is megvan az az emocionális képességem, hogy együtt tudok érezni azzal, akinek valóban ez a sorsa.

Egyébként maga a lemez tulajdonképpen nem is az én lemezem. Én csupán ötleteket adtam másoknak, akik pedig hozzátették a magukét. Ez a lemez éppen arra volt jó, hogy a számomra legfontosabb emberekkel csinálhattam ismét valamit, nekem ugyanis mindig az együtt a fontos - ahogy az is az volt, hogy a lányom, Evelyn és a fiam, Henrik jelen legyen, valamint a feleségem, Heléna mellettem - aki mellettem van már 35 éve -, nélkülük ugyanis nem készítettem volna el a dalokat.
Szóval csupán annyit kértem, hogy bár azt játszanak, amit csak akarnak, azt úgy tegyék, hogy fél év múlva is azt mondják rá, hogy rendben van. Sokszor ott sem voltam a stúdióban. Ez az oka annak, hogy olyan igazi pillanatok kerültek a lemezre, amilyenek, ez pedig sokkal fontosabb, mint hogy plakátokon szerepeljek, vagy hogy a lemez minden polcon ott legyen a boltokban. Persze jó, ha néhányan meghallgatják, de nem a siker hajhászása a lényeg. És ez nem álszerénység, hiszen én eddig is nagyon jól éreztem magam (mosolyog).

Tóth János Rudolf bluesgitáros, énekes és zeneszerző még a hangszeres zene hőskorában lépett zenei pályára. Első együttese a Cyklon volt, 1975-ben pedig Demjén Rózsi ajánlására csatlakozott a Bergendy zenekarhoz, ahol két évet töltött. 1985-ben, skandináviai körútjáról hazatérve csatlakozott a Hobo Blues Band-hez, ahol 1999-ig nemcsak gitárosként, hanem a banda legmeghatározóbb dalainak szerzőjeként is jelen volt.
Még tagja volt a Hobo Blues Band-nek, amikor Ferenczy Györggyel duóban is muzsikálni kezdtek - akkor még önmaguk szórakoztatására, majd Bizják Gábor kürtös csatlakozása után megalapították a Dioptriót.
Jelenleg a Tátrai Tibor nevével fémjelzett Magyar Atom énekese és gitárosa, valamint a Kőbányai Zenei Stúdió tanára. És bár pályájától igen eltérő szerepről volt szó, mégis elvállalta a nagysikerű Macskafogó cimű film 4 gengszter című dalában a kisebbik patkány szólamát.

- Most már értem, miért is mondtad minden alkalommal, amikor találkoztunk olyan nagy türelemmel, hogy majd kész lesz egyszer, hiszen nincs miért sietni vele.
- Én tényleg nem akartam lemezt csinálni. Sosem akartam kiállni előre és ott mutogatni magam. Nem sok értelmét látom, ráadásul úgy is olyan sokan vannak, akik mutogatják magukat, nem akartam én is sorba állni. Egyszerűen nem olyan a habitusom.

- Régóta vagy már a zenei pályán. Több tíz évnyi együtt zenélés után sosem fogalmazódott meg benned valami egészen sajátos, amit mindenképpen el akartál volna mondani?
- Úgy gondolom, hogy amit el akartam mondani, azt el is mondtam a Hobo Blues Banddel, vagy éppen a Bergendynél. Ez utóbbinál például én írtam a Fagypont című lemez utolsó nótáját, és én írtam a szöveget is.

- És ezzel ki is volt pipálta a listádon az önkifejezés?
- Igen. Akkor azzal ott mondtam valamit, hiszen annak a lemeznek az én dalom lett a záróakkordja. Jó érzés, de az például sokkal jobban kenegeti a lelkem, hogy egy Hobo-lemezen együtt dolgozhattam Allen Ginsberggel, vagy hogy Amerikában olyannyira nagy sikert arattunk a közönség körében. Szóval én már begyűjtöttem a magam sikerpontjait, és ezekkel jól el is vagyok.

- Mi volt az, ami miatt végül mégis belementél, hogy elkészítsétek az albumot?
- Tulajdonképpen a HePePe – Hetesi Péter Pál - őrülete ragadott magával. Először például nem is vettem nagyon komolyan, amikor odaadta a szövegeket, sokkal inkább az volt bennem, hogy hogyan rázzam le. Mivel azonban jó barátom, és megbántani semmiképpen nem akartam, ezért magammal vittem a szövegeket egy németországi Dioptrió-turnéra, és amíg a többiek délelőtt aludtak, addig én belekóstolgattam. Elsőként a Haláltánctanár címűbe botlottam bele - ami szintén felkerült a lemezre -, mert kifejezetten érdekes volt a szövege. Még aznap el is készült vázlatosan az egész, el is játszottam néhányszor, ám egyszer csak leesett, hogy tulajdonképpen a saját halál-dalomat énekelgetem...
Na, akkor el is ment a kedvem, hiszen én még nem nagyon akarok ezzel foglalkozni! Ki is dobtam a francba az egészet. Amikor aztán hazaértünk, és a HePePe érdeklődött, hogy hol tartok, ismét nem tudtam neki azt mondani, hogy sehol. Aztán eltelt egy év, mire végre nekiálltam olvasgatni a szövegeket - akkor azonban már egy kicsit keresve is benne a zenét. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire komoly mondanivalójuk is van, és ekkor éreztem azt is, hogy minderről valóban szólni kellene. Aztán valahogy elindult az egész.

- Mindeközben a végeredmény nem egy véletlen indulásból megszületett anyagnak hangzik.
- Pedig először nem terveztünk nagy dolgot. Az volt az elképzelésünk, hogy én egy akusztikus gitárral feljátszom a dalokat, Solti Jancsi pedig – akit segítségül hívtam, és aki szívesen is jött – majd felteszi a perkákat, dobot ugyanis egyáltalán nem terveztünk. El is kezdtük, a dalok azonban mindig többet és többet kívántak meg. Aztán eljöttek a barátaim is, a Magyar Atom egésze, és mindenki hozzátett egy kicsit saját magából, ám mindezt szívből, teljesen önzetlenül! Aztán mire megint elakadt volna a dolog – hiszen tudom, hogy ez nem egy trendi anyag, ez komoly és gondolkodásba ejtő, ami ma nem divat -, jött Jamie Winchester, aki mégis látott benne fantáziát, és a szárnyai alá vette a dalokat. Ráadásul a lemez lényegét is elkapta, azt, hogy hogyan is lehet egészen elszakadni attól a trend-hangzástól, ami már hosszú évek óta befolyásolja a hallgatók fülét.

- Kifejezetten cél volt minél távolabb kerülni a mai trendektől?
- Igen, kifejezetten. Én magam is trendetlennek tartom magam, a szó szoros értelmében, már ami a muzsikálást illeti, hiszen én nem akarok beállni azok közé, akik megszoktatnak egy tartalom és mondanivaló nélküli hangzásvilágot a közönséggel, csak hogy aztán még több lemezt adhassanak el nekik. És nem is a minőséggel van a baj, mert ezek az emberek mind profi, felkészült zenészek! A probléma az, hogy az uniformizálás célja vezérli őket: hogy megmondhassák a kedves hallgatónak, hogy hogyan éljen, hogy mit hallgasson, hogy milyen hamburgert egyen és ahhoz mit igyon, hogy hogyan öltözzön és milyen telefonja legyen. Az egyéniség pedig egyre inkább a háttérbe szorul, de hát azt egyébként úgyis nehéz kezelni, nem igaz? Hiszen az egyéniség kérdez, akar, ráadásul becsapni is nehezebb...
Többek között ezért is tartottam fontosnak, hogy a lemez végén elmondjam, hogy kik is vettek részt az elkészítésében, hogy mindenki a saját autóján érkezett a stúdióba, hogy mindenki a saját ruhatárából öltözött. Mert számomra nem az volt a lényeg, hogy trendi dolgot csináljunk, hiszen én már elég idős vagyok ahhoz, hogy ne essek bele ezekbe a csapdákba, és elég kemény ahhoz, hogy ne is alkudjak meg. Ezért is volt fontos, hogy végül mégiscsak áttanulmányoztam a Hepepe szövegeit, hiszen rájöttem, hogy olyan bölcs és komoly dolgokat tartalmaznak, amelyek elmondására igenis szükség van, ráadásul talán rajtam kívül más nem is mondaná el őket, hiszen mindenki folyton csak olyan kötelekbe kapaszkodik, amelyek előrébb vihetik. Én viszont már nem akarok előbbre kerülni, nagyon jó helyen vagyok most. Mindig volt és mindig lesz is feladatom, ráadásul sosem nézek hátra, addig legalábbis biztos nem, amíg ki tudok találni magamnak olyan célt, amely az energiámat igényli. Mert amint hátrafelé kezdek nézelődni, és egyre inkább az emlékeimből élni, abban a pillanatban meg fogok öregedni.

Bár a Boldog szomorú blues című lemez már elkészült, a megjelenésére még várni kell. Ám addig is hallgasd meg az album harmadik, Álomkörhinta című dalát!
(%hanglejatszo(alomkorhinta.mp3,1)%)
Ezt is szeretjük