Őszinte vallomás Schell Judittól: így fér meg 3 gyerek a karrierrel

A Jászai Mari-díjas Schell Judit lassan 20 éve van a pályán. A közönség olyan filmekből ismerheti, mint az Állítsátok meg Terézanyut! vagy a Csak szex és más semmi. Színpadon is számos remek alkotásban bizonyíthatta már tehetségét, láthattuk többek között a Három nővérben, A kripliben vagy az Úri muriban.

Bár úgy érzi, szakmailag szerencsésnek mondhatja magát, hogy mindig jó helyre került, élete legnagyobb sikerének mégsem a filmes és színházi feladatait tartja, hanem három gyermekét: a 19 éves Lackót, a hamarosan hatéves Boldizsárt és a lassan kétesztendős Borit. A Feminának adott interjújában legkedvesebb szerepeiről, élete fordulópontjáról és családjáról mesélt.

- Három gyermek édesanyja vagy. Mennyire egyszerű összeegyeztetni a hivatásodat a magánélettel?

- Nyilván nem túlságosan könnyű feladat, és én is mindenfélét kipróbáltam már ezen a téren. Szükségem is volt az ötletességemre, hiszen amikor az első gyermekem született, harmadéves főiskolás koromban, jóval bonyolultabb helyzetben kellett feltalálnom magam. A szüleim akkoriban még vidéken éltek, így nagyon sok időt töltöttem egyedül a fiammal.

Mondhatjuk, jól ismerem ezt az oldalát is a szokásos karrier kontra gyereknevelés problémának, az elmúlt években azonban hál' Istennek minden könnyebbé vált. Édesanyám ugyanis felköltözött Budapestre, tehát most már a nagyszülők is tudnak segíteni a hétköznapokon, így a helyzet sokkal kényelmesebb - és költségkímélőbb.

- Mit tekintesz eddigi életed legkomolyabb fordulópontjának?

- Kétségkívül 1994-et, ekkor született meg Lackó. Azt gondolom, egy gyermek érkezése olyan komoly változás, amely az ember egész életére kihat. Én a szakmát már eleve úgy kezdtem, hogy volt gyerekem, ő volt az origó, és belőle kiindulva szerveztem az életem.

- Nyolc éven át voltál a Radnóti Színház tagja, 2003-tól a Nemzeti Színházban játszottál, tavaly pedig a Tháliához szerződtél. Mi motivál, amikor rászánod magad a továbblépésre?

- A főiskoláról mentem a Radnótiba, és úgy gondolom, a legjobb hely volt, ahová akkor kerülhettem. Tulajdonképpen ott tanultam meg a szakmát. A nyolc év elteltével azonban változtatni szerettem volna, hajtott a kíváncsiság.

Jordán Tamás akkor került a Nemzeti Színház élére, és hívott, én pedig úgy határoztam, megyek. Bár fájdalmas döntésnek bizonyult, maradtak előadásaim a Radnótiban, így nem kellett végleg elszakadnom.

A Nemzeti Színháznál töltött évek alatt jó szerepeket játszottam, illetve második és harmadik gyermekem is ez idő alatt született.

Tavaly aztán ismét megcsapott a változás szele: mind külső, mind belső igények vezettek el odáig, hogy úgy gondoltam, lépnem kell. Szakmailag nem éreztem annyira jól magam a bőrömben, valami egészen másra vágytam már, ezért szerződtem a Thália Színházhoz.

- A 2013-2014-es évadban több bemutatód is van, úgy tűnik, nem fogsz unatkozni.

- Igen, október elején mutattuk be a Boeing, Boeing - Leszállás Párizsban című darabot, aminek nagyon nagy sikere van. Egy kedves vígjátékról van szó, nem is gondoltam, hogy ilyen jó előadás születik majd belőle. Hamvai Kornél istenien fordította újra, Réthly Attila pedig nagyon jót rendezett belőle.

Az Ivan Kušan által írt, Tasnádi István fordította Balkán kobra is jónak ígérkezik - december 7-én lesz a premier. Az évad végén a Tháliában Molnár Ferenc Liliomját kezdjük el próbálni, illetve mutatjuk be nyár elején. A darabot Béres Attila rendezi.

A harmadik darab a Chicago lesz a Centrál Színházban - ezt december végén láthatja először a közönség. Velmát alakítom benne, énekelni és táncolni is fogok. Szóval mindent összevetve elég erős évadnak tűnik az idei.

- Úgy tudom, nem idegen közeg számodra a tánc és az éneklés, eredetileg nem is prózai színésznőnek készültél. Hogy kerültél mégis erre a pályára?

- Igen, ez igaz, gyerekkorom óta a mozgás, a sport határozta meg az életemet, sokáig úgy tűnt, hogy ezzel foglalkozom majd. A gimnáziumban ugyan irodalmi-drámai tagozatra jártam, ahol színházzal foglakoztunk, de engem az osztályban elkönyveltek táncosnak.

A felvételi idején azonban valamiért én is beadtam a papírokat a Színművészetire, és magam is nagyon meglepődtem, hogy felvettek. A színpadi tánc mindig természetes volt számomra, viszont középiskolás koromban soha nem indultam próza- vagy versmondó versenyen, hiszen akkoriban vonatjegyet is rettentő nehezen kértem, ha pedig telefonálnom kellett, állandóan zavarba jöttem.

- Gondolom, utóbbiakkal mostanában már nincs gondod, az eltelt években sokféle karaktert megformáltál színpadon és filmen. Mi volt a legkedvesebb szereped eddigi pályafutásod során?

- A Radnótiban nagyon sok számomra kedves szerepet játszhattam, amelyekből talán a Ványa bácsiban Szonya karakterét és A kripliben Eileen szerepét tudnám kiemelni. Ez a kettő mondhatni a szakmám pillére, cölöpök, melyekre rá lehetett lépni az elmúlt években. A Nemzeti Színházban pedig az Andrei Şerban által rendezett Három nővér volt nagyon fontos előadás számomra.

- A román anyanyelvű, Egyesült Államokban élő Andrei Şerban sokat rendez külföldön, így számára nyilván nem újdonság idegen országban dolgozni. Ti, színészek, hogyan éltétek meg a próbaidőszakot?

- Úgy gondolom, fantasztikus volt az a hat-nyolc hét, annak ellenére, hogy nem minden percében tudtuk pontosan, mit is csinálunk. Előfordult, hogy egy-egy pillanatban tanácstalanul néztünk egymásra Péterfy Borival, nehezen értettük Şerban módszereit, a következőben azonban már imádtuk. Andrei szabad szelet hozott be az életembe, kicsit olyannak tűnt számomra ez a darab, mintha utaznék. Nemcsak a saját koncepcióját akarta megvalósítani, hanem nagyon kíváncsi volt arra is, hogy bennem mi rejlik. Belőlünk dolgozott, abból, amit mi tudtunk.

- Ezek szerint életed egyik meghatározó rendezője volt Andrei Şerban?

- Bár szerettem vele dolgozni, életem meghatározó rendezőinek inkább Valló Pétert és Gothár Pétert mondanám. Velük többször hozott össze a sors, formáltak engem. Andrei Şerban nem formált, egyszerűen egy nagyon jó találkozás volt a miénk.

- Úgy tűnik, mintha éjjel-nappal dolgoznál. Miből merítesz energiát a hétköznapokban?

- Hobbi nem nagyon fér bele az életembe, de amit többször elviselnék, az az utazás. Különösen ősszel és tavasszal nő meg az igényem rá, szeretnék négy évszakos utazó lenni. Október végére terveztünk egy utat a férjemmel, aztán rájöttünk, hogy egyikünk sem ér rá. Első ránézésre olyan üresnek tűnt a naptár, de kiderült, hogy csak azért, mert nem írtuk be a tennivalóinkat. Azért legalább képzeletben elmentünk három napra Amszterdamba.

- További feladatokat adhat, hogy nagyfiad hamarosan érettségizni fog.

- Igen, nagyon izgalmas év előtt állunk, bár Lackó annyira nem izgatja magát - de hát ez normális. Engem sem annyira az érettségi aggaszt, inkább az, hogy mi jön utána. Egyelőre még nem tudja, merre tovább, de majd lassan leülünk beszélgetni ezekről a dolgokról. Úgy gondolom, nem kell most eldöntenie, hogy mihez akar kezdeni az életével - nem is lehet -, de próbálom afelé vinni, hogy rövid távra legyen valami ötlete vagy vágya, amiből ki lehet indulni, és tudom, hogy ily módon majd az egyik lépés követi a másikat.

- A te esetedben volt valaki, aki a pályaválasztásodat a színészet irányába mozdította?

- Nem, a szüleim nem forszírozták ezt a szakmát. Ráadásul mire pályaválasztásra került a sor, anyám már el is vált színész férjétől, Barbinek Pétertől. Nyilván abban az öt évben, amíg együtt voltak, beleláttam, hogy milyen lehet egy színész élete, és emlékszem, tetszett, hogy Péter sokat tudott otthon lenni, úgy véltem, ez egy szabadabb szakma. Aztán később persze, immáron saját tapasztalatból kiderült, nagyon is kötött az időbeosztás, csak nem nyolctól négyig értelemben. Alapvetően azonban nincs okom panaszra: megvan a komfortérzetem, és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy elég időm jut a családra és a munkára is.

• interjú
• színésznő
• schell judit
• terasz
• Sikeres nők