Mikor jön a második baba Krizsó Szilviéknél?

Krizsó Szilvia, az MTV műsorvezetője már számtalan szakmai díjat tudhat magáénak, volt már az év műsorvezetője, az év legjobb női közszereplője, és 2009-ben megkapta a Pulitzer-emlékdíjat is. Munkája mellett magánéletében is sikeres, férjével egy közös kislányt nevelnek. Mi a boldogságának titka? Többek között erről is kérdeztük.

- Az MTV-nél korábban a Szólás szabadságát vezetted, aztán áttettek a reggeli műsorba. Mit szóltál a döntéshez?

- Amikor behívott magához a hírigazgató, elmondta, hogy változik a televízióban a koncepció, és a hírháttér hangsúlyosabban jelenik meg a jövőben a reggeli sávban, mint az estiben. Azt kérte tőlem, hogy csatlakozzam a Ma reggel stábjához, annál is inkább, mert vasárnap este egyfelől más típusú műsorban gondolkozik, másfelől szeretné, ha többet szerepelnék a képernyőn. Aludtam rá egyet, és igent mondtam.

Azt gondolom, a mi szakmánkban sokszor van szükség váltásra, ami néha nem is árt. A reggelnek mindenképpen megvan az az előnye, hogy nemcsak politika, hanem egyéb közéleti témák is szóba kerülhetnek, és a három órában így művészekkel, tudósokkal is beszélgethetek, ami különösen közel áll a szívemhez.

- A reggeli műsor hajnali keléssel jár. Hogy tudsz felkelni ennyire korán?

- Nehezen, különösen, hogy későn fekvő típus vagyok, éjfél előtt ritkán tudok elaludni. Azt vezettem be, hogy az egyik telefon a hálószoba ajtajában van, hogy ki kelljen kelnem az ágyból, a másik pedig öt perc múlva a konyhában csörög. Azért be kell valljam, 3.40-kor, amikor megszólal az ébresztő, elég lassan jutok el az ajtóig.

- A férjed és a kislányod hogy bírja ezt?

- A férjem nem is érzékeli, Luca pedig talán egyszer vagy kétszer ébredt fel. A legelső alkalom mondjuk emlékezetes volt. Valószínűleg észlelte, hogy valaki mozog a fürdőszobában, és félálomban, csukott szemmel odabotorkált. Igen ám, csakhogy én becsuktam az ajtót, éppen azért, hogy őt ne zavarja a hajszárító hangja, ő meg úgy, ahogy volt, nekiment. Szegénykém, úgy sajnáltam. Megpuszilgattam, bevittem az apukája mellé, de azt hiszem, ebből igazán semmit sem érzékelt. Már akkor aludt, amikor felemeltem.

- Amikor a kislányodról beszélsz, csillog a szemed. Mesélj, mi van most vele?

- Ezt a kérdést kár volt feltenned, mert így most még órákig itt fogunk ülni. Szerencsére rengeteget vagyunk együtt. Ebből a szempontból is jobb a reggeli műsor, hiszen felszabadultak a hétvégéink, és napközben is jobban be tudom osztani az időmet. Ha másnap adásban vagyok, az este persze a készülés jegyében zajlik, de az esti mesélés, éneklés, összebújás akkor is az én reszortom.
Luca különben tündéri kislány, hihetetlen humora van, fogékony a művészetek iránt, állandóan gyönyörű dolgokat fest. Közben énekel, improvizál az anyukámtól kapott szintetizátoron, zenét szerez, verseket kreál. Okos, szerintem nagyon szép is, szóval úgy tökéletes, ahogy van. Viszont kifejlett igazságérzettel rendelkezik, ennek hangot is ad, úgyhogy azért vannak már küzdelmeink.

- Nem terveztek második gyermeket?

- Erre a kérdésre soha nem tudok válaszolni, még magamnak se. Nekem nagyon mély és szoros a kapcsolatom az anyukámmal, ami az én agyamban úgy képződött le, hogy ez azért van, mert nem volt testvérem. Van bennem egy félsz, hogy ha jönne egy újabb gyermek, akkor vajon tudnék-e rá is annyi időt szakítani, mint amennyit Lucára, úgy, hogy közben Lucus is ugyanúgy érezze a törődést.

- Kettőtök közül ki a szigorúbb szülő, és ki az, aki suttyomban megenged dolgokat?

- Ez nálunk elég érdekesen alakult. Azt hittük, én leszek a szigorúbb. Tévedtünk. Megpróbálok ugyan következetes lenni, de ez nem mindig sikerül, a kislányom bármikor le tud venni a lábamról a mosolyával vagy egy vicces megjegyzésével, és ezzel ő nagyon is tisztában van.

- Például mikor?

- Az esti lefekvés nem az erőssége. Szerintem attól retteg, hogy valamiről lemarad. Este tíz előtt nem is nagyon tudjuk ágyba dugni, de még akkor is bepróbálkozik mindenfélével. Még egy mese, még egy ének, még egy pohár víz, még egy kicsi bújás, szóval széles a repertoár.

- Féltél az anyaságtól?

- A felelősségtől féltem, hogy vajon képes leszek-e mindent megadni neki, ami fontos. Meg hogy mindig tudom-e majd, hogy jó-e, amit csinálok. Ezek a félelmek szerintem természetes dolgok, csak viszonylag keveset beszélünk róla. Sokan hajlamosak rózsaszínben feltüntetni a világot, míg akinek van gyereke, tudja, a kezdet kezdetén mennyire kilátástalannak tűnhet minden. Emlékszem, amikor Luca háromhetes volt, és azt láttam, hogy bármit teszek, csak sír és sír, tehetetlenül ültem a díványon, és nem tudtam, csatlakozzam hozzá vagy inkább sikítsak. De erről senki nem mer beszélni, mondván, mit szólnak majd mások, pedig fontos lenne így is lelki támaszt nyújtani egymásnak.

- A gyerekek tényleg nagyon hisztisek tudnak lenni. De mi a helyzet veled, te hisztis vagy?

- Igen, ez nem is kérdés, nálunk ez genetika, de nem anyai ágon. Nem is hiszti ez igazán, sokkal inkább hirtelenharagúság. Ha valami felbosszant, egy perc alatt kiordítom magamból, aztán minden mehet tovább.

- Hogy tudod összhangba hozni a munkát a magánélettel? Hogy jut mindkettőre időd?

- Kisgyerekkorom óta dolgozom, hiszen az Operaház gyerekkórusában énekeltem, így esténként rendszeresek voltak a fellépések, aztán jött a gimi alatti nyári munka, majd a főiskola és egyetem alatti munkavállalás. Szóval a munka elég hamar az életem részévé vált, ami nélkül nem is tudnék létezni. Lucus előtt rengeteget dolgoztam, örömként éltem meg, amikor három hónapon keresztül minden este adásban voltam. Amióta viszont megszületett, már nem akarok belehalni a munkába. Hiszem, hogy neki mindennél és mindenkinél nagyobb szüksége van rám.

Most is szeretek persze dolgozni, de első helyre az anyai mivoltom került. Ha Luca nagyobb lesz, nyilván ő sem igényli majd annyira a jelenlétemet, és akkor megint lehet 105%-on tevékenykedni, addig viszont beérem a kevesebbel is. Azt gondolom, hosszú távon csak az tud boldog lenni, aki tudja, számára mi a legfontosabb, és eszerint mérlegel. Számos sikeres emberről derül ki, hogy a magánélete - éppen a munkahelyi megszállottsága miatt - romokban hever, már pedig feltöltődni szerintem csak otthon, családi körben lehet igazán.

- Ha már gyerekkor és munka. Színésznek készültél, műsorvezető lettél. Nem okozott benned egy törést az, hogy végül nem jött össze a színészkedés?

- De. Általános iskoláig burokban éltem, mert a családomon kívül a tanáraim és a barátaim is nagyon szerettek, támogattak, de a gimnáziumban az osztályfőnököm és a magyartanárom, ebből a szempontból a két legmeghatározóbb ember, folyamatosan nyesegette a szárnyaimat. Olyannyira, hogy meg se próbáltam a felvételit. Ugyanakkor az igazsághoz tartozik az is, hogy a színészetről még nem tettem le, benne van a fejemben, hogy egyszer majd megtalál egy jópofa szerep, és akkor megmutathatom azt, hogy tudtam volna a világot jelentő deszkákon is érvényesülni.

- Számtalan díjat kaptál már, a kollégáid, a szakma elismer. Mire vágysz, mi a következő cél?

- Egyre erősebb bennem a vágy, hogy egy értékteremtő talk show-t csináljak. Olyanokkal beszélgetnék, akik itt élnek közöttünk, a semmiből építették fel magukat és az életüket, nem feltétlenül egy nagy vállalatbirodalmat, és akik példaképei lehetnének a mai fiataloknak.

- Soha nem jutott eszedbe például az, hogy rádiózz?

- Soha nem vetődött fel bennem. Ahhoz, hogy valaki rádiózzon, jó hang kell, és szépen kell beszélni. Nekem a hangom talán megvan hozzá, de sokszor rettenetesen hadarok, ami zavaró tud lenni.

- És a kereskedelmi tévék?

- Korábban, jó pár évvel ezelőtt, lett volna lehetőségem rá, de hozzám a közszolgálati típusú tévék közelebb állnak.

- Felmerült-e mostanában az, hogy külföldön folytatod tovább?

- Soha. Nagyon ragaszkodom Magyarországhoz, nem tudnám elképzelni, hogy máshol éljek. A nyelv, a családom, a barátok olyan erős kötődést jelentenek, hogy fizikailag fáj, ha túl sokáig vagyok távol. 1992-ben fél évig Spanyolországban dolgoztam, és bár magyarok, ráadásul barátok között voltam, nagyon vágytam haza. Vagy amikor a ZDF-nél voltam két hónapos gyakorlaton. A végén már többet beszéltem magyarul, mint németül, annyit lógtam a telefonon.

- Most voltál 40 éves. Hogy tartod formában magad?

- Micsoda indiszkréció... A kislányom előtte néhány nappal kérdezte, hogy anyu, te hány éves vagy? Mondom, 39, de már nem sokáig, mert néhány nap múlva lesz a születésnapom. És akkor hány leszel? 25-öt mondtam, de nem vette be. Viszonylag sokat edzek egyébként, hetente háromszor-négyszer. Van egy személyi edzőm, Anikó, aki nem hagy békén, úgyhogy nincs megállás.

Nem dohányzom, nem iszom, bár egy évben egy mojitót vagy egy pina coladát azért megengedek magamnak. Kávét viszont ipari mennyiségben fogyasztok, és nem mondanám, hogy visszafogottan étkezem. Ráadásul imádom az édességet meg a sós sütiket, és nehezen állok ellen. Néha hős vagyok, egy-két hétig még csak rájuk se nézek, utána viszont ami a csövön kifér.

- Előfordult, hogy negyvennek érezted magad?

- Amikor az egyik nap a hajnali órákban munkába indultam, és valaki épp akkor jött haza a buliból. Na, akkor nem negyvennek, hanem százévesnek éreztem magam. Egyébként fiatalnak érzem magam, és nem is nagyon tud senki se meggyőzni arról, hogy nem vagyok az. Sőt, kifejezetten sértőnek tartom, ha a negyvenéves emberekre azt mondják, középkorú.

- És végül az utolsó kérdés, csak hogy az állatbarátoknak is kedvezzünk. Kaptál egy flamingót nászajándékba. Vele mi van?

- Az az igazság, hogy nagyon utálatos mostohaszülők vagyunk, mert már nem látogatjuk. Az esküvőt követő évben még meghosszabbítottuk az örökbefogadási szerződést, de aztán valahogy elsodort minket tőle az élet.

• párkapcsolat
• interjú
• munka
• belföld
• Terasz