Valaki ott van, ahova én is eljuthatok: Feldmár András sorsról és szabad akaratról

Feldmár András Kanadában élő, magyar származású pszichológus tevékenysége, módszerei és időtálló, mégis rendhagyó gondolatai széles körben népszerűvé tették. Terápiájáról több könyvet is írt, amelyben végigkövethető az olvasók számára is olyannyira kedvelt feldmári higgadtság, vagányság és széles látókör.

A Belső utakon című kötetben a Nyitott Akadémia válogatott előadásai kerültek nyomtatásba az önismeretről, a sorsról és a szabadságról. A szerzők közé így többek között olyan nagy nevek kerültek, mint Bagdy Emőke, Csernus Imre, Pál Ferenc, Ranschburg Jenő vagy Feldmár András. Az alábbiakban tőle idézünk néhány gondolatot.

Feldmár a szabadságról

Felmerül a kérdés, hogy van-e szabad akarat. Vannak pszichológusok, akik azt mondják, hogy a szabadság illúzió, és a szokás a valóság. Úgy tűnik, ők gépeknek néznek minket, akik valahogy be vannak állítva, ezért megjósolható módon működnek. (...)

Szerintem ez őrültség. A szabad akarat fenomenológiája számomra az, hogy ha akarok inni, akkor iszom, ha nem, akkor nem. Ha akarok enni, eszem, ha akarom, akkor nem.

Rengetegen jönnek hozzám terápiára, akik azt állítják, hogy sok mindent akarnak tenni, és azokat mégsem teszik, miközben sok mindent nem akarnak tenni, és azokat mégis teszik. (...)

Terapeutaként arra biztatom az embereket, hogy szabaduljanak meg azoktól a szokásaiktól, amelyektől meg akarnak szabadulni. Nem véletlenül használom a bátorítás szót, mert ez tulajdonképpen bátorság kérdése. (...)

Ha - ahogy én sejtem - minden pillanatban szabadon választhatunk, tehát tehetnénk mást, mint amit teszünk, és minden pillanatban megszabadulhatunk attól, ami nem tetszik, akkor miért van az, hogy sokan mégis azt érezzük, hogy nem tehetünk semmit? Csak várunk és várunk. Engem az érdekelne, hogy mire várunk ilyenkor. (...) A pácienseim nagyon sok olyan történetet mesélnek, amelyek arról szólnak, hogy tulajdonképpen valamire mindig vár az ember. (...)

A várakozással az a baj, hogy rettenetesen unalmas. Úgy gondolom, a halál is azért jön, mert az ember unatkozik, a teste elunja magát. (...) Ha az ember vár és unatkozik, akkor azt hiszi, hogy mindennek vége van. (...)

Én azt állítom, hogy a szabadság létezik. (...) Végtelenül izgalmasnak találom, hogy akivel beszélgetek, akivel dolgozom, az előbb-utóbb rájön arra, hogy ő valójában szabad. (...)

Azt kell mondanom, hogy a pszichoterápia tulajdonképpen értelmetlen volna, ha nem volna szabad akarat. Én úgy kerültem erre a területre, hogy nagyon-nagyon sokat szenvedtem. (...) Abban reménykedtem, hátha lehetne élni szenvedés nélkül is. Akkor kerestem egy terapeutát, és kilenc hónapon át hetente ötször jártam hozzá. Hagyományos terápia volt, vagyis le kellett feküdnöm a sezlonra, ő pedig mögöttem ült, és valószínűleg az orrát piszkálta, de azért odafigyelt rám. Amikor elmondtam neki, hogy mi történt velem, ő azt válaszolta, hogy soha semmi sem történik az emberrel. Ő volt az első, aki azt mondta, hogy talán arra kellene figyelnem, ki mit tesz és kivel, ugyanis az csak egy misztérium, hogy valami történik. Amikor azt mondjuk, hogy ez vagy az történt, akkor nem akarjuk tisztán látni, hogy ki mit csinált, kivel. Ez tabutéma. (...)

Mindig eláll a lélegzetem, amikor arra gondolok, hogy milyen végtelen számú lehetőség áll előttem. Ugyanakkor egyszerre csak egy dolgot tehetek - és itt megáll az ész! Mert hogy a csudába határozzam el, hogy a végtelenből mi lesz az az egy, amire a legjobban vágyom? Ebbe a dilemmába bele lehet dilizni! Mindenesetre az biztos, hogy az életem olyan, mint egy  regényíróé. Minden oldalon számtalan dolog történhet, és állandóan szabadon írhatom, amit akarok. Én írom Feldmár András regényét, ahogyan ti is a sajátotokat. De ki akarja ezt a regényt elolvasni, ha unalmas? Miért írnánk egy unalmas könyvet, ha bármilyet írhatunk? Azért, mert a rossz, amit ismerünk, nem olyan rettenetes, mint a jó, amit nem ismerünk. Ezért általában unalmas könyveket írunk.

Amikor azt látom, hogy valaki szabadon szárnyal, akkor úgy érzem, hogy én sohasem leszek képes, elönt az irigység, és meg szeretném őt semmisíteni. Ám abban a pillanatban, ha úgy nézem őt, hogy valaki ott van, ahova én is eljuthatok, hiszen nincs fal, ami megakadályozzon ebben - akkor már szeretetet érzek iránta. Mert megmutatja, hogy holnap már én is ott lehetek, ha ma még nem is vagyok ott.

Fotó: MTI Fotó: Kollányi Péter

• feldmár andrás
• sors
• Terasz