- Egyszer csak közölték, hogy a kislányom meghalt

Az első igazán szép tavaszi hétvégén, szikrázó napsütésben érkeztem meg a Rés Alapítvány által üzemeltetett úgynevezett Családok Átmeneti Otthonába, ahol jelenleg tíz család él. A lakók, akárcsak egy társasházban, mindenfélék. Vannak romák és nem romák, vidékiek és fővárosiak, csecsemők és középkorúak. Vannak olyanok, akik születésüktől kezdve mélyszegénységben élnek, és olyanok is, akiknek korábban jól ment.

A családokban egy dolog biztosan közös, ez pedig nem más, mint az otthontalanság. Nincs saját lakásuk, nincs pénzük albérletre, családjuk nem fogadja be őket, gyerekeiknek nincs saját szobája, de sokszor új játékra, új ruhára sem telik.

"Kislányom, hiába csak száz forint a fagyi, akkor sem tudjuk megvenni"

A korábban kollégiumként funkcionáló épület kívülről olyan, mintha teljesen elhagyatott lenne. Az apró kertben a napsütés ellenére sincs senki, a gyerekeknek felállított hinta magányosan figyeli a bejárati ajtót, hátha végre kijön valaki, és játszik vele.

Először arra gondolok, biztosan későn érkeztem, és a családok, kihasználva a jó időt, elvitték a gyerekeket a Margitszigetre vagy a környékre sétálni. Aztán kiderül, hogy nem ez történt, mindenki itthon van, csak senki nem mozdul ki.

Az ok prózai: hónap vége van, és ilyenkor a családok inkább itthon maradnak, mert annyi pénzük sincs, hogy a gyereknek vegyenek egy fagyit, annál nehezebb dolog pedig nincs is, mint egy síró kislánynak azt mondani: hiába csak száz forint, akkor sem tudjuk megvenni. Rosszul leszek a gondolattól, hogy fél órával ezelőtt flegmán kidobtam a kukába egy péksüteményt, mert már nem volt kedvem megenni.

A másik ok, hogy a családok egy részénél egyébként sem volt jellemző a hétvégi kiruccanás. A szegények nem szoktak ilyesmihez, nekik ez (is) egy olyan szórakozás, amiben soha nem volt részük.

Hűtő, lakattal

Az épület belülről leginkább egy iskolára hasonlít. A bejárati ajtóval szemben van a szociális munkások irodája, ami előtt egy hosszú folyosó húzódik. Az intézmény egy kicsit labirintusszerű, könnyű elkeveredni. Az L alakú épület egyik felében vannak a 25-30 négyzetméteres szobák és a közös fürdőszobák, a másik felében pedig a játszószoba, valamint a közös konyha és az étkező.

Az otthonban a legmegdöbbentőbb látványt a konyha melletti helyiség nyújtja. Itt állnak a hűtők, ajtajukon lakattal. A zárak funkciója egyedi: ezeknek az embereknek alig van saját tulajdona, a lakat pedig azt jelzi, hogy "ami a hűtőben van, az legalább az enyém". A tulajdonlás furcsa kifejezőeszköze ez, olyan, amit a normál életben csak ritkán látni.

Egyszer csak közölték, hogy a kislányom meghalt

Ági nyolcadmagával lakik az otthonban, férjével és hat gyerekével osztja meg azt a két szobát, amit kaptak. A család az egyikben alszik - emeletes ágyakon -, a másikat pedig nappaliként használják. Ide ülnek le beszélgetni, tévézni.

Ági gyermekei egészen kicsik, a legidősebb is csak 11 éves. Arra a kérdésre, hogy miért vállaltak ennyi gyermeket, a válasz egyszerű: az elsőt tervezték, a többit nem volt szívük elvetetni, az utolsó gyermek pedig a családnak egyfajta vigasz volt. Előtte halt meg ugyanis egyik kislányuk, aki alig másfél hónapot élt.

- A terhesség alatt nem találtak nála semmilyen rendellenességet, a születése után vették észre, hogy problémák vannak vele. Azt mondták, ne ijedjünk meg. Másfél hónapig minden nap bejártam hozzá, etettem, szerettem. Aztán egyik nap, mikor bementem, közölték, hogy meghalt - meséli Ági.

- A halálát több hónapig nem tudtuk feldolgozni. Minden megvolt, a babakocsi, a kiságy. A gyerekek kérdezgették, mikor hozod már haza a kicsit. Aztán teherbe estem. Kislányunk született megint, aki ugyanazt a nevet kapta. Isten visszaadta a gyermekem - sóhajt fel az asszony.

A népes család tavaly júniusban költözött be a Pesti úti intézménybe, előtte egy másik intézményben éltek egy évig. A család élete egészen addig a normális mederben folyt, míg Ági férjének vidéken volt munkája. A cég viszont létszámleépítésre kényszerült, és a férfit elküldték. Emiatt nem tudták a lakásuk részleteit fizetni, amit így elvett a bank. Ágiék férjének jelenleg nincs munkája, abból a pénzből élnek, amit az államtól kapnak. Ez havonta nem több mint 140 ezer forint.

Megélni 140 ezer forintból nyolcan

- Az otthonnak be kell fizetni egy jelképes összeget, a többi pénzből bevásárolok. A hónap vége nagyon nehéz, 29-ére jóformám már semmink nincs, pedig nem szoktam minden hónapban zoknit meg ruhát venni. Esetleg feltöltjük a telefont háromezer forinttal, hogy tudjunk állásügyben telefonálni, de semmi másra nem költünk, ami nem a családba való - szabadkozik Ági.

Mint mondja, gyümölcsöt minden nap kapnak a gyerekek, és húst is, mert "az is kell minden nap, kenyérrel nem lehet jól lakni". Ágiékon a hónap végén két-három, szintén az otthonban élő család szokott segíteni, adnak nekik kölcsön három-négyezer forintot, ami másnak kevésnek tűnhet, nekik viszont aranyat ér. Emellett az otthon ilyen esetekre élelmiszercsomagot is biztosít.

- Szégyellek kérni, de a gyerekek miatt muszáj, egy kétéves gyereknek nem mondhatom, hogy nincs mit enni. Húszszor kinyitja a szekrényt, és húszszor megkérdezi - szabadkozik megint Ági, aki korábban még félre is tudott tenni. Amikor a családfő dolgozott, havi 20 ezer forintot raktak el.

Ági és férje most munkát keresnek, bármit elvállalnának, ha lenne lehetőség. - A gyerekek mellett csak éjszaka tudnék dolgozni, de nyolc órát még így is be tudnék vállalni. Dolgoztam már gyárban, bírom az éjszakai műszakot. Segédmosogató, takarító is lehetnék.

A gyerekeket ez a helyzet tönkreteszi

A család előreláthatóan júniusig marad az otthonban, ekkor telik le ugyanis az az egy év, amennyi időre első körben maradhatnak. Ugyanakkor van hosszabbításra is lehetőség, ami plusz fél év. Hogy utána mi lesz, nem tudják.

- Hogy hogy bírom? Nehezen… Van, amikor egyáltalán nincs kedvem semmihez, épphogy elviszem a gyerekeket óvodába, iskolába, utána viszont meg se szólalok, nem nevetek. Pedig én mindig nevetni szoktam, mindenkit felvidítok. De ez főleg akkor van, amikor nincs pénzem, és gondolkodom, hogy mit fogok csinálni. Vagy ha eszembe jut, hogy innen hová fogunk menni… - zárja a beszélgetést.

Nem adom, ez az enyém

Az otthon kertjében dél körül kicsit megindul az élet. A lakók ekkora szoknak hozzá, hogy én is ott vagyok, néhányan elő is jönnek biztonságot nyújtó szobából. A kerti padon két fiatal lány nevetgél, előttük egy három-négy év körüli, gyönyörűszép, vékonyka kislány játszik.

Leveleket gyűjt az anyukájának, amiktől még véletlenül se akar megválni. Kérdésemre, hogy kaphatok-e belőlük párat, furcsa hangsúllyal közli: nem, ez az enyém! Sok gyerektől sokszor megkaptam már ezt a választ, ez viszont más volt, mint a többi. Ez a kislány nem irigységből nem adta oda a levelet, hanem azért, mert végre talált valamit, ami csak az övé. Nem kell rajta megosztozni, és nem is kell visszaadni, mint azokat a játékokat, amit a közös játszószobából hoz ki.

A kislány november óta lakik az otthonban, előtte állapotos édesanyjával és nevelőapjával hónapokon keresztül, két-három naponta költöztek új helyre. Saját házuk nincs, a nagyszülők nem fogadták be őket, ezért ismerősöknél és különböző szállókon húzták meg magukat. A kislány édesanyja 20 éves múlt, karján egy pár hónapos csecsemő mosolyog felém. Ő a kistestvér. 

Szilviék havonta 56 ezer forintból élnek hárman. Azért hárman, mert időközben az anya élettársa elköltözött az intézményből.

- Az a baj, hogy a kicsi tápszeres. Egy hónapra nyolc tápszer kell, egy tápszer kétezer forint felett van. Általában két napra főzök, élelmiszerből megpróbálok olyat venni, ami olcsó, de azért minőségi. Pelenkából nem a kis csomagot veszem meg, hanem a mega pakott, ami olcsóbb. Most egy ideig még ez lesz, hiszen két kicsi mellett nem tudok dolgozni. De nem rogyok meg. Nem kell attól félni, hogy összeomlok. Ha eddig nem omlottam össze, akkor most sem fogok. Talán szeptemberben már be tudom őket adni oviba meg bölcsibe, és akkor majd amit a munkával keresek, félreteszem, hogy innen egy normális albérletbe tudjunk költözni - tekint ki a meglehetősen távoli jövőbe Szilvi, akinek addig marad az, ami van: két kisgyerek, egy szoba, két-három családdal közös fürdő és havi 56 ezer forint.

Volt szép házunk, két autónk, félretett pénzünk

A beszélgetés után ismét útnak indulok az otthonban. A konyhában egy középkorú nő lilakáposztát kavargat egy nagy edényben. Története rávilágít: tévhit, hogy csak a romák és a szegények kerülhetnek ilyen helyzetbe, elég egy vagy két szerencsétlenség, és akár te, sőt, akár én is itt találhatom magamat.

Márta és családja korábban a középosztályba tartozott. Volt egy nagy házuk, két autójuk, megtakarított pénzük. Aztán úgy döntöttek, saját vállalkozásba kezdenek, amihez viszont kellett egy csendestárs. A csendestárs pedig ahelyett, hogy segített volna, csúnyán átverte őket, eladta az üzletet és lelépett a pénzzel, a vállalkozás beindításához felvett hitelt viszont vissza kellett fizetni.

Ezt az érvágást még úgy-ahogy túlélték volna, ám akkor jött a következő, Márta férje alvállalkozóként kezdett el dolgozni egy építkezésnél, de nem fizették ki. Elúszott mindenük, férje nem talált munkát, ő számtalan betegsége miatt nem dolgozhat, idősebb gyermekeik pedig elfordultak tőlük. Mártáék eddig 69 ezer forintból éltek hárman. Azért hárman, mert kiskorú gyermekük még velük él. Nekik is a hó vége a legproblémásabb, egy alkalommal például kénytelenek voltak hirdetést feladni, mert nem tudták a gyermek ötezer forintos gyógyszerét kiváltani.

- Egy férfi jelentkezett, aki elkérte a bankszámlaszámom, és átutalt tízezer forintot. Nem kért érte cserébe semmit, pedig én felajánlottam egy asztali díszt, amit én készítettem. Nagyon boldog voltam. Vannak ám jó emberek is - állítja az asszony.

Az otthonból egy ablaktalan pincébe költözhetnek

Mártáék élete talán egy kicsit most jobbra fordul: férje talált munkát, ráadásul egy ismeretlen jóakaró felajánlott nekik egy pincehelyiséget, ahová beköltözhetnek. A pincében nincs se ablak, se víz, se gáz, se villany, de még ennek is tudnak örülni. Mivel pénzük nem lesz felújítani, azt tervezik, hogy írnak a festékgyártó cégeknek, hogy a megmaradt festékeket elkérjék.

A gond csak az, hogy ha pince besorolás alatt marad a helyiség, akkor nem kapják meg rá a lakhatási engedélyt. Ennek hiányában pedig hiába lesz hol lakniuk, a kislányukat elveszik, hiszen papíron nem tudtak neki lakhatást biztosítani. - Remélem, minden rendbe jön, nem akarok így megöregedni - mondja búcsúzásként.

• család
• kirekesztettek
• Terasz