„A néző a nyomozó ebben a történetben” (x)

Szeptember 30-tól látható a margitszigeti Kristály Színtérben a Delta Produkció Darázs című előadása. A nagy sikerű angol darab műfaja, amelyet Ördög Tamás rendező állított színpadra, krimi. A fordulatokban gazdag történet egy fontos társadalmi témát, az iskolai zaklatás problémáját is elemzés tárgyává teszi.

Interjú Sodró Elizával 

Ez az első alkalom, hogy Ördög Tamás rendezővel dolgozol. Hogy találtátok meg egymást?

A Darázs a Delta Produkció gondozásában jött létre, a próbafolyamatot megszakította a koronavírus-járvány és amikor a csapat a pandémia után újra fel tudta venni a fonalat, a körülmények két év elteltével megváltoztak. Így kerültem én a képbe. Ördög Tamás és Kiss-Végh Emőke is a Kaposvári Egyetemre jártak, ahogy én, szóval már régóta tudtam róluk, láttam előadásukat is, amit a Dollár Papa Gyermekei társulattal hoztak létre, és nagyon érdekelt az a színházi nyelv, amelyen ők megszólalnak.

Ördög Tamás rendezései valóban nagyon különlegesek. Van valami speciális munkamódszere?

Inkább a személyisége különleges, az a specialitása, hogy teljesen normális. Nagyon jó a természete, a színész biztonságban és felszabadultan érzi magát a vele való munka során, egyáltalán nincsenek stresszes helyzetek, mert nagyon következetes. Az a fontos számára, hogy a szerep, amit játsszunk, minél közelebb kerüljön hozzánk, és ehhez minden eszközt megad nekünk. Például nem kell olyan mondatokat mondanunk, amelyeknek nincs létjogosultága – szóval erősen átdolgozza a színészi játék hitelessége érdekében a szöveget is. Számomra a próbafolyamat egyik legizgalmasabb része az volt, amikor úgynevezett karakterinterjúkat csináltunk. Kiültem a színpadra a szereplő bőrébe bújva, és mintha a karakterem egy pszichológusnál ülne, Tamás kérdéseket tett fel, én pedig szerepből válaszoltam. Ez a próbafolyamatnak egy olyan pontján volt, amikor már tudtam az általam játszott emberről dolgokat, de a karakterinterjú után még több dolog kiderült róla számomra.

Sok volt az improvizáció a folyamat során?

Annyira nem, inkább a szövegkönyvvel dolgoztunk, amit Tamás és Bíró Bence dramaturg írt át. Nagyon határozott átdolgozás lett ez, szinte semmi nem maradt az eredeti fordításból, sokkal maibb és mondhatóbb lett az egész. Sokat olvastuk és alakítottuk közösen a mondatokat, így mire elkezdtünk próbálni, már megvolt a fejünkben, hogy melyik helyzetben mire gondol az adott szereplő.

Milyennek találtad a darabot, amikor először elolvastad?

Az eredeti darab szó szerinti fordítását olvastam elsőként. Nagyon izgalmasnak találtam az alapfelállást és a fordulatokat, de túlírtnak gondoltam a jeleneteket. Az nem volt kérdés, hogy igent mondok a felkérésre. Viszont, amikor véletlenül összefutottam Bíró Bencével, akkor az első kérdésem ez volt hozzá, hogy ugye jól meg fogja húzni ezeket a monstrum, túlbeszélt monológokat. Összességében mindannyian úgy éreztük, hogy jót tenne a darabnak, ha több lenne benne a titok és a kimondatlanság – arról nem is beszélve, hogy a színész számára is attól válik nagyobbá a feladat, ha van mit eljátszani.

Morgan Lloyd Malcolm Darázs című darabja olyan krimi, amely egy fontos társadalmi jelenséget dolgoz fel: az iskolai zaklatást. Melyikre helyeztétek inkább a hangsúlyt? Izgalmas krimit várjon a néző, vagy egy súlyos drámát a bullyingról?

Én úgy fogalmaznék, hogy szocio-thriller az előadás műfaja. Ugyanis itt nincs annyira nyomozás, hanem két ember teszi benne tönkre egymást. A darab nem akkor játszódik, amikor a bántalmazás történik, hanem sok-sok évvel utána, és épp az derül ki jelenetről jelenetre, hogy régen milyen szörnyűségek történtek ezzel a két emberrel. Sokat gondolkodtunk azon, hogy ha van ez a viszony, és ott van az azóta eltelt idő is, akkor miből mennyit kell színészként megmutatnunk. Hogy mit jelent, amikor a bántalmazott nem tud túllépni a saját fájdalmán, nem tudja begyógyítani a sebeit, és az, amikor megpróbálja eltartani magától mindezt. És hogy mennyire próbálják meg egymás előtt leplezni a fájdalmukat és a szándékaikat – igazából a néző a nyomozó ebben a történetben, aki apró jelekből összerakhatja végül kettőjük viszonyrendszerét.

A két figura, amelyet te és Kiss-Végh Emőke alakítotok két felnőtt nő. Hogyan térnek vissza az előadásban a felnőttek életébe a gyerekkori beidegződések, traumák?

Kétféle megküzdési stratégia van a darabban. Mindkettő rossz. Az egyik szereplő becsomagolta és elásta a múltat, nem hajlandó vele szembesülni, de épp e tagadás miatt hoz rossz döntéseket, és nem lesz jobb az élete attól, hogy ezeket megpróbálja az emlékezetéből kizárni. A másik pedig éppen arra képtelen, hogy megszabaduljon tőle, hogy egy pillanatra is letegye, vagy ne vegyen róla tudomást, aktívan részét képezi a fájdalom a mindennapjainak.

Közel áll hozzád ez a szerep, vagy inkább kihívás számodra?

Nem áll közel, nagyon kevés hasonlóságot találok magamban és a nőben, akit játszom, de együtt tudok érezni vele. Ahhoz, hogy közel hozzam magamhoz, sok empátiára volt szükségem. És persze, vannak az én életemben is olyan dolgok, amiket tanulmányjelleggel elő tudtam hozni a karakterépítéshez, de inkább messzire kellett magamtól távolodnom ahhoz, hogy őt hitelesen meg tudjam jeleníteni. Ezt az előadást akkor játsszuk jól, ha közben a néző nem tudja eldönteni, a két nő közül kivel legyen empatikus.

(Képek forrása: Szabad Tér Színház Nonprofit Kft.)

• interjú
• margitsziget
• színház
• előadás
• Terasz