4 zseniális film, amit azonnal betiltottak

A mozgófilm megszületése óta zseniális filmekből sosem volt hiány. Az Oscar-díjat odaítélő zsűri tagjainak kezdettől fogva nehéz dolguk volt, amikor a legjobbakat kellett kiválasztani. A cenzúrának annál kevésbé.

A film története során ugyanis időről időre felbukkantak olyan, néha kevésbé maradandó, gyakran viszont a szakma által is zseniálisnak ítélt alkotások, melyek a mozivászon helyett szinte a megjelenésükkel egy időben titkos fiókokban landoltak, vagy pert és börtönbüntetést hoztak siker helyett alkotójuknak.

Nyugaton a helyzet változatlan - 1931

Az 1931-ben készült és 1998-ban felújított, klasszikus háborúellenes filmen nem fog az idő. Erich Maria Remarque regényéből készült, mely egy német katona szemszögéből ad életszerű képet az első világháború tragédiájáról. A hangosfilm hajnalán forgatott mozidarab igazi mérföldkövet jelentett technikai újításaival, látványos csatajeleneteivel, a fanatikus nacionalizmus és militarizmus hatásos leleplezésével.

A mindössze 21 éves Lew Ayres-t egy csapásra nemzetközi sztárrá emelte természetes alakítása az iskolás fiú szerepében, akinek minden vágya szolgálni, de aztán kiábrándítja a háború hiábavalósága és kegyetlensége. A zárókép - nagy közeli Ayres kezéről, amint egy pillangó felé nyúl, de lövés dörren, és a kéz lehanyatlik - szívbe markoló. A Nyugaton a helyzet változatlan a harmadik film, mely elnyerte a legjobb filmért járó Oscart, a háborús veterán Milestone pedig másodszor kapott rendezői díjat, annak ellenére, hogy a filmet Németországban, Franciaországban és Ausztriában is betiltották.

Viridiana - 1961

1960-ban a spanyol filmesek új generációja rávette Luis Buñuelt, hogy 1936-os távozása óta először ismét szülőhazájában, Spanyolországban forgasson. Egy ironikus drámát dolgozott fel. A film főszereplője, Viridiana kolostorba vonulásának előestéjén meglátogatja nagybátyját, a gazdag földbirtokost. A férfit felizgatja, mennyire hasonlít a lány elhunyt feleségére, és arra készül, hogy megerőszakolja, de az utolsó pillanatban megbánja tervét.

Lelkifurdalásában megöli magát, így cinikus törvénytelen fia mellett Viridiana lesz a másik örökös. Viridiana, aki mindent megtenne azért, hogy megváltsa a körülötte lévő világot, tolvajok, koldusok és utcalányok rémes csapatát fogadja be. Irgalmassága elkerülhetetlenül katasztrófához vezet.

A spanyol hatóságok néhány változtatással elfogadták a forgatókönyvet, de nem volt alkalmuk megtekinteni a kész filmet az 1961-es cannes-i részvétel előtt. Annak ellenére, hogy a fesztiválon nagydíjat kapott, Spanyolországban azonnal és jó néhány évre betiltották. Buñuel menet közben kibővítette a forgatókönyvet, de ettől az egy csöppet sem veszített provokatív voltából.

Andrej Rubljov - 1969

Misztikus film a hit és a szeretet félelmetes erejéről: Andrej filmet készített Andrejről. De nem az a célja, hogy felidézze a hasonlóságot Andrej Rubljov, a 15. századi ikonfestő-szerzetes és Andrej Tarkovszkij, a 20. századi szovjet filmművész között. Inkább olyan ez, mint egy nagy üst, melyben rettegés és remény, már-már az őrülettel határos személyes elhivatottság és a tömegek késztetése összeolvad.
A film fő témái az ember és Isten, az ember és természet, a művész és a nép, a művész és a művészet, az orosz ember meg a hazája, mint fizikai és misztikus elem kapcsolata.

De bármilyen gazdag is az Andrej Rubljov tematikája - ma éppen annyira, mint amikor a szovjet rezsim elleni fegyverként elkészült -, Tarkovszkij remekmívű freskója nem eszmékből áll. Hanem fényből és sötétségből, zajból és csöndből, emberi arcokból és durva anyagból. Földindulás és mágikus mozdulatlanság feszül ki a semmi felett.

A sötét, érzéki, mélyen megindító film misztérium a szó legjobb értelmében - és betiltott film, mely évekig pihent egy dobozban a Szovjetunióban. 1966-ban már elkészült vele a rendező, ám miután 1967-ben és 1968-ban is megakadályozták a bemutatását Cannes-ban, teljesen újravágta. Végül 1969-ben kerülhetett a nézők elé.

Az utolsó tangó Párizsban - 1972

Bertolucci az erotikus művészfilm új divatját teremtette meg, Az utolsó tangó Párizsban azonban talán nem érne annyit, amennyit ér Marlon Brando nélkül. A nagyszerű színész formátumos alakítása több korábbi, kultikus szerepét idézi vissza. Még ma is meghökkentőek obszcén, vaskos monológjai, és szinte tapinthatóak a középkorú, kétségbeesett férfi érzelmei.

A szereposztás a viszonylag tapasztalatlan Maria Schneidert hozza össze Brandóval. Jean-Pierre Léaud-val közös jelenetei szándékosan felszínesek, így jobban érzékelhető a kontraszt a központi, elsődleges kapcsolattal és annak illúziómentességével. Az utolsó tangó Párizsban azonban több, mint nagy gondolatok összegzése. Bertolucci hiperbarokk stílusa föld alatti, töredezett, pszichotikus térbe viszi a nézőt. Osztott képek, visszatükröződések, oda nem illő kellékek és kép szélére komponált jelenetek viszik félre a nézőt minden lépésnél, amit tökéletesen kísérnek Cato Barbieri hullámzó szaxofonkeringői.

A makacs vérfoltok, az üres falak, az artikuláltan kiáltások és rángó testek filmje több országban, így Portugáliában és Új-Zélandon is tiltólistára került. Hazájában a rendezőt és stábját perbe fogták a közerkölcsöt sértő oszbcenitásért, és Bertolucci végül négy hónap felfüggesztett börtönbüntetést is kapott.

Cikkünk megírásában az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz című könyv segített.

• kultúra
• film
• botrány
• betiltott művek
• Terasz