- Hozzám jössz? Várj, közben veszlek

Sok megható videóval találkozik az ember az interneten: lánykérések, születésnapok, meglepetések. Most épp leendő apukáknak esik le az álla a nagy hírtől, hogy barátnőjük, feleségük új életet hordoz a szíve alatt.

Én is szívesen néztem ezeket a videókat, mivel könnyen meghatódom, volt, amit megkönnyeztem, például azt az édesapát, aki párjával már nagyon régóta próbálkozott, és nem sikerült a baba, de most éppen mégis. Szép, felemelő pillanatok.

Érzelmek a közönségnek

Aztán elkezdtem gondolkozni azon, hogy hogyan készülnek ezek a videók. Vajon az, aki meglepetést, örömet szeretne szerezni a másiknak, mennyire tudja átélni azt, ha közben tartja a kamerát? Egyáltalán, jó az, ha valamit azért ad át így, hogy utána feltegye a netre? Közben tud a másik örömére koncentrálni, vagy az jár az eszében, hogy hú, de jó, hogy Johnny így reagált, nagyon megható kis videó lesz ez. És a másik? Vajon mennyire meri elengedni magát, átadni az érzelmeinek, ha látja, hogy ez nem csak kettőjüknek készül?

Félreértés ne essék, nincs bajom a facebookos megosztásokkal, páros, páratlan képekkel, sőt, sok korombeli gyermektelen nővel szemben engem a babafotók sem zavarnak, semmilyen mennyiségben, mert tudom, hogy az ismerőseim, barátaim, családtagjaim öröme határtalan, és olyan fajta, amit az ember nem tud magában tartani, és ez így is van jól.

Arra jutottam, hogy bár sok ember napjába csempészhet pár percnyi vidámságot egy ilyen, talán vannak olyan pillanatok az életben, amit jobb megtartani egy egészen szűk kis közönségnek, mondjuk két ember számára. Így nem veszik el az intimitás, mert bizony nagyon nem mindegy, hogy később mennyire lesz bensőséges egy emlék. Vannak pillanatok, amelyek csak két emberre tartoznak, és nem másra.

• intimitás
• facebook
• Lélekprojekt