A fák ugyan lekopaszodnak, de búslakodásra nincs ok

Nem is olyan rég még gyönyörű, színesebbnél színesebb őszi lombkoronát lehetett látni mindenütt, most pedig, hogy közeledik a tél, egyre inkább lecsupaszodnak a fák. Lehetne ezt egyfajta baljós jelként, az elmúlás előszeleként is tekinteni, de én másképp gondolom.

Igaz ugyan, hogy a tarka levelek sokkal szebb látványt nyújtanak, mint a megkopaszodott ágak, de ez is a körforgás része. A természet nem lehet mindig olyan buja, mint a nyáron, a megújulás része a vég is. Amíg ki nem tavaszodik, téli álomra hajtja a fejét, és hótakaróba vackolja magát, hogy aztán az emberek rácsodálkozhassanak az elsőként előbukkanó hóvirágokra.

Ugyanakkor még az év legzordabb évszakában is felfedezhető a szépség. A mínuszok és a csípős szél ugyan kevésbé kellemesek, de a nap végén milyen jólesik hazatérni és felmelegedni. Levenni a kabátot, a sapkát, sálat és kesztyűt, majd készíteni egy finom forró csokit, majd egy meleg takaró társaságában lehuppanni a kanapéra.

Aki nem szereti az esőt, annak kifejezetten a kedvére való lehet a havazás is. Amikor olvad, sok latyakot tud hagyni maga után, de nem ezt érdemes nézni. A legnagyobb varázslatot kétségtelenül a fehér karácsony jelenti, de a hónak a tél bármelyik szakában örülhetnek az emberek.

Emlékszem, amikor kicsiként jó vastagon beöltöztünk, hogy meg ne fázzunk, és irány a szabadba. Órákig képesek voltunk játszani, és amikor már a vastag ruharéteggel együtt sem bírtuk a hideget, odabent várt a jó meleg. De a legjobb számomra az volt, amikor az egész család ment szánkózni. Ezek az alkalmak valóban különlegesek voltak.

• tél
• évszak
• Lélekprojekt