Erre képes egyetlen üveggolyó

A kezemet a kilincsre helyezve óvatosan benyomtam a régi, megkopott ajtót. A zsanérok élesen felsikoltottak, a padló hangosan ropogott, mintha már a szú martalékává vált volna. A szoba a beömlő napfény ellenére is szürkén ásított.

Bármerre néztem, mindent a fekete és fehér árnyalatai uraltak, nem voltak színek, mintha egy ősrégi mozifilmbe cseppentem volna. Ráálltam a küszöbre, innen vettem szemügyre az ócska kisautót, aminek már hiányzott egy kereke, a kócos babát, melynek ruhája a szürkeség ellenére is mosásért kiáltott. A mackó üvegszemei üresen meredtek a semmibe, bundája már nem csillogott olyan fényesen, mint egykoron.

Egyszer csak kitárult az ablak, mérges fuvallat rázta fel a szobát. Egy megkopott üveggolyó zuhant le a polcról, hangosan koppanva, de nem tört el. Még nem. Gurulni kezdett a poros padlón, csíkot húzva maga után, hogy aztán a lábam előtt állapodjon meg. Egy ideig csak megbűvölve néztem, a szívem hevesen vert. Azután lehajoltam, és ujjaim közé fogtam.

Melegség áradt szét bennem, mintha színek örvénybe kerültem volna. Az ócska baba táncra perdült, és hangosan nevetni kezdett. Megkopott ruhájába visszatértek a szivárvány színei. Copfjai újra rendezettek voltak, kiscipője egy ismerős dallam ritmusára topogott a padló burkolatán. A játékautó hangosan dudált egyet, a motor pedig felbőgött, tudatva, hogy készen áll a fogadásomra. A mackó üres tekintetének nyoma sem maradt, szemeit felém fordítva félreérthetetlenül kacsintott egyet, meghúzta piros kendőjét, majd a dobozhoz cammogott, ami addig láthatatlanul húzódott meg a sarokban, és megemelte fedelét.

Fél pár fekete lakkcipő kezdett sztepptáncba, ahogy kiugrott a fafalak közül, arra a bizonyos első iskolai napra emlékeztetve. Rongyosra olvasott könyvek és megsárgult borítékban rejtőző levelek követték őt a sorban. Előkerült az agyag marionett bábu, a szikrázó téli hógömb és a színes búgócsiga is. Egy megszárított rózsafej bukkant fel, melyet szülinapi gyertyák vettek körül. Volt itt magnókazetta és buborékfújó, Monchichi és Gizmo, kék, fém diavetítő és a hozzá tartozó filmek, még a rózsaszín malacpersely is felbukkant. Kagylók sorakoztak fel tökéletes rendben, régi nyaralásokat idézve. Végezetül a fehér plüsskutya mászott ki nehézkesen, odaállt a mackó elé, és kézen fogta. Szeretetteljesen megölelték egymást, ahogyan olyan sokszor gyerekkorom hajnalán.

Szívmelengető érzés kerített hatalmába, ahogyan néztem őket. Itt voltak ők, akik életem fontos pillanataiban mellettem voltak. Figyeltem őket, ahogy ismerősen üdvözlik egymást, olyan titkot ismerve, ami csak a miénk volt. Az övék és az enyém. Könny gyűlt a szemembe, ahogy rájuk mosolyogtam, együtt elevenítettük fel a keserédes múltat. Ők integettek nekem, mint régi jó barátnak, én pedig visszaintettem, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Az volt.

Aztán a melegség egyszerre kihunyt a tenyeremben. Félőn nyitottam szét az ujjaim, hogy szembesüljek vele: az én drága üveggolyóm darabokra tört. A benne pislákoló fényszikrák eltűntek, vele együtt pedig a gyerekkori emlékek is tovatűntek. Csak álltam ott, vártam, hogy a szoba ismét szürkeségbe vesszen. De nem tette. Kéz nyúlt az enyém után, melegen megszorította, és visszazárta az ujjaim. Egy, a szívemnek kedves hang pedig azt suttogta: - Nem baj, megragasztjuk. Ezzel pedig visszaadta a reményt.

• tárgy
• szeretet
• Lélekprojekt