A legsértőbb sztereotípia, amivel valaha találkoztam

És még csak nem is igaz

Elegem lett az előítéletekből, így most jöjjön az én verzióm.

Az elmúlt hetekben a legkülönbözőbb, de semmiképpen sem pozitív jelzőkkel illettek. Voltam ostoba birka, beteg ember, de a legjobban fájó megnevezés talán a lelki szegény volt. És mindezt miért? Mert olvastam egy könyvet, ami megosztja az embereket. Sőt, hogy tovább feszítsem a húrt, még a belőle készült filmre is beültem. Hogy tetszett-e? Az teljesen lényegtelen. Sokkal fontosabb, hogy skatulyába zártak az alapján, amit ez a film jelenleg a társadalomban képvisel. Levontak egy általános következtetést arról, milyen ember vagyok.

Nincs kivétel, ismeretlenek, sőt, még az ismerőseim, barátaim is leszóltak. Sorra bukkantak fel a Facebookon azok a magukat nagyon bölcsnek gondoló megmondóemberek, akik tudják, hogy ilyesmit csak az olvas, aki aberrált, és ebből következően rossz ember. Most akkor kérem szépen, tegye fel a kezét az, aki még soha egyetlen részt sem nézett meg mondjuk a Barátok köztből, az Éden Hotelből vagy például a Való Világból, hogy csak néhány olyan példát említsek, ami szintén megosztja a magyar embereket. Ugye?

Nem mondom, hogy nem lehet az embernek véleménye, nekem is van, és kell is, hogy legyen. De engem mindig arra tanítottak, hogy ne ítéljek meg senkit az érdeklődési köre, a bőrszíne vagy akár a viselkedése alapján. Nézzem meg, mi rejtőzik az illető mögött, és ha már kapok egy általános képet róla, akkor döntsem el, szimpatikus-e az ember, vagy sem.

Nem vagyok szent, nyilvánvalóan nekem sem sikerül ez mindig. De azt gondolom, tőlem telhetően törekszem rá, hogy sztereotípiáktól, előítéletektől mentesen éljek. A visszajelzések pedig azt mutatják, jól csinálom: az emberek - még akár a nem túl közeli ismerősök is - sokszor találnak meg olyan témákkal, amit másnak nem mernek elmondani, mert félnek a reakciótól, a visszautasítástól. Én pedig igyekszem tárgyilagos és elfogadó lenni, hogy érezzék, számíthatnak rám, és nincs mitől félniük.

Tehát lehet, hogy sekélyes ilyen jellegű regényt olvasni, de nem ez a mamipornónak kikiáltott könyv határoz meg engem, és pláne nem gondolom, hogy emiatt aberrált vagy rossz ember lennék. Főleg nem lelki szegény vagy szexuálisan frusztrált. Nem tartottak fegyvert a fejemhez, amikor úgy döntöttem, hogy elolvasom ezt, szabad akaratomból tettem így. Ahogyan akkor is, amikor Szabó Magdát és Louisa May Alcottot olvastam. Vagy Mérei-Binétet és Buda Bélát. Most akkor kocka vagyok? Tényleg elegendő lenne egy végső konklúziót valaki jelleméről levonni csupán az olvasmánylistája alapján? Mert akkor szeretném, ha a különc, a gyerekes, a romantikus, a múltba vágyódó, sőt, a kegyetlen is bekerülne a repertoárba, ugyanis ilyen jellegű könyvek is gyakran megfordulnak a kezemben.

Nem jó ez így, hogy a virtuális álarc mögé rejtőzve az emberek ítéletet mondanak mások felett. Könnyű az internet homályában meggyőzni magunkat arról, hogy különbek vagyunk másoknál, de valójában a mindennapok cselekedetei azok, amik igazán meghatároznak minket. És itt most nem csak a tárgy- vagy pénzbeli adományokra gondolok. Olykor egy jó szó, egy bátorító gondolat is elég ahhoz, hogy valakit megajándékozzunk: és ebben gyakran a papírra vetett betűk segítenek, műfajtól függetlenül.

Ezt is szeretjük