Minden napra jut belőle, de van, aki nem örül neki: én tudom, mi az

Ismerőseim között kétféle ember létezik: olyan, aki érti, illetve értékeli a szóvicceimet, és olyan, aki nem érti vagy kevésbé értékeli azokat. Bármelyik csoportba is tartoznak azonban, öröm legalább megpróbálni megnevettetni őket. Szeretem mulattatni az embereket, és örülök, ha sikerül.

Gondolván azokra, akik a másodikként említett csoportba tartoznak, tehát nem a kedvenceik a szóviccek, gyakorta igyekszem lenyelni a poénokat, és győzködöm magam, hogy maradjunk a komolyság biztos talaján, és ne fárasszunk másokat. Legtöbbször viszont nem sikerül, és a végén mégis kibuggyan egy újabb.

Természetesen ilyenkor én vagyok, aki a legjobbat derül rajta, így e szokásom talán még furább sokak számára, de ebben is van jó: ha valakire csak ráragad a nevetés, még ha magát a poént nem is értékelte, akkor már megérte kimondani.

Hogy miért épp szóviccek? Nem tudom, de vicceim meghatározó hányadát képezik. Ez csak jön. Jön, mert jönni akar, és nincs az a parancs, ami megállíthatná a kétértelmű szavak áradatát. Olyan ez, mint egy kiapadhatatlan forrás, vagy ha úgy tetszik, feneketlen kút.

Jönnek sorban, amikor a munkában vagyok, és jönnek, amikor hazamegyek, jönnek otthon, vidéken, az asztalt körbeülve, sőt, jönnek még akkor is, ha egyedül vagyok. Ilyenkor egyedül derülök rajta, majd jól elraktározom magamban, hogy később elsüssem. Utóbbi akkor is előfordul, ha éppen eszembe jut egy poén, de nem illik a kontextusba. Ezeket a poénokat "zsebre vágom", és akkor veszem elő, amikor - ahogy mondani szoktam - nagyobbat üt.

Egy szó, mint száz, nincs se vége, se hossza a szóvicceknek, a környezetem pedig egyre csak a homlokához csapkod, vagy jó esetben velem nevet. Mindenesetre én nem spórolok a poénokkal.

Evőeszköz-mosogatás közben az ebédlőben közlöm a mellettem álló kollégával, hogy villa-mos, okos arcot vágva elmesélem másoknak, milyen különös, hogy anno a nagy zeneszerzők gyakorta vették igénybe a vízi közlekedést, majd mikor látom, hogy már érdeklődnek, hozzáteszem: hát kompon-álltak! Vagy éppen egy kiadós étkezés után kezembe veszek egy diót, és azt mondom a termést emelgetve, dolgozzuk le a kalóriákat kar-dió gyakorlatokkal.

Apropó, dió - olyan is előfordult, hogy miközben a családdal vacsoráztunk, behallatszott, amint az udvaron parkoló autó motorháztetejére pottyant egy szem dió. Ekkor én, olyan természetességgel, mintha valóban azt csináltuk volna, megjegyeztem, mennyire meghitt, hogy vacsora közben hallgatjuk az autó-rá-diót.

Utólag is elnézést a kedves olvasóktól, akik azok népes táborát erősítik, akik nem értékelik a szóvicceket, de szemléltetésképpen muszáj volt hoznom néhány példát. Szolgáltasson megnyugvást számukra az, hogy ez csak négy darab szóvicc volt, mások viszont, akik nap mint nap a környezetemben vannak, sokszor egy óra alatt hallanak ennyit. Mindenesetre tény, hogy akad, akit ezek a poénok rajtam kívül is szórakoztatnak, sőt, néhanapján felfedezem, hogy mások is mondanak hasonlókat, és ez mindig jó érzés, egyfajta közös pont.

Így szórakoztatom tehát a környezetem - és valljuk be, saját magamat is - nap nap után. Bár akad, akit fárasztanak a szóviccek, a nevettetés öröméért érdemes néhány homlokhoz csapást is bevállalni. Mert nevetni, másokat megnevettetni, együtt nevetni szerintem nagyon jó érzés.

• Lélekprojekt