Szenvedélybeteg barát

33 éves koromra jelentősen megváltoztak a szórakozási szokásaim. Habár továbbra is szeretem a társasági életet, már korántsem vágyom hosszú és fárasztó éjszakázásokra, hajnalig tartó elvadult bulikra, véget nem érő kóborlásokra a belvárosban. Sokkal többre tartok egy olyan nyugisabb estét, amikor nálam vagy valamelyik barátomnál páran összegyűlünk, beszélgetünk, zenét hallgatunk, és persze közben sörözünk.

Egy hangos és kábult emberekkel teli szórakozóhelyen - legyen az romkocsma, diszkó vagy bármilyen bár - ennyi idősen már nem érzem annyira jól magam. Tartalmasabb kikapcsolódásra vágyom péntek vagy szombat esténként, amikor felszabadultan el lehet fogyasztani pár finom kézműves sört, és esetleg egy-két röviditalt, hogy kieresszük egy kicsit a gőzt, és megünnepeljük, hogy véget ért egy újabb munkával töltött hét.

Sajnos azonban ezek az esték sem sikerülnek mindig jól, hiába igyekszünk a legtöbbet kihozni belőle. Ez pedig nem rajtam múlik. Ahogyan nekem is, szerintem a legtöbb fiatal felnőttnek akad olyan közeli barátja vagy távolabbi ismerőse, aki képtelen visszafogni magát, ha mondjuk koccintásra kerül a sor. Nem akarok alakoskodni, én is voltam már részeg, de ennyi idős koromra azért megtanultam, hogy mennyi alkoholt bír el a szervezetem és az idegrendszerem.

Akadnak viszont olyan barátaim, akiket igazán szeretek, és még ennél is jobban tisztelek, de képtelenek megálljt parancsolni maguknak, ha ital kerül a kezükbe. Nem a spiccességgel van baj, hanem azzal, amikor azt kell látnunk, hogy az egyik imádott barátunknak semmi más célja nincsen, mint hogy kiüsse magát hajnalra. Miközben mi beszélgetni szeretnénk, mert kíváncsiak vagyunk egymásra, végig kell néznünk ezt a szomorú és lehangoló folyamatot, aminek a vége a legtöbb esetben kínos botrányok sorozata.

Hogy mit értek ez alatt? Üvöltözés, sértegetés, sírás, monologizálás, dühöngés, törés-zúzás, verekedés - ez mind méltatlan ránk és a barátunkra nézve is, aki ennél sokkal értékesebb, jobb és szeretetreméltóbb ember - józanul. Idővel mindannyiunk számára világossá vált, hogy szenvedélybetegség áll a megborult viselkedés mögött, de mit tehetünk egy ilyen esetben? Fájdalmas és nehéz kérdés ez, hiszen látjuk, ahogyan egy jobb sorsra érdemes ember egyre mélyebbre süllyed az önpusztítás mocsarában, de megmenteni mi nem tudjuk.

Beszélhetünk a fejével, hogy ne csinálja ezt tovább, de ezzel könnyen elijeszthetjük magunktól vagy magunkra haragíthatjuk. Erőszakkal nem vihetjük be egy elvonóra, sem terápiára - de valamit mégis tenni kell, ha már magától nem hajlandó meghozni azt a döntést, ami végső soron az életben maradását jelentené. Mostanra rájöttem, hogy könnyebb bujkálni és elnézőnek maradni, mint szembesíteni a helyzet súlyosságával, még akkor is, ha ez mindenki számára torokszorító élmény. Segítséget kérni nem szégyen, nekünk, barátoknak pedig ez a felelősségünk, hogy ne hagyjuk elveszni azokat az embereket, akiket szeretünk.