Tologatós mérleg, zománcos vájling és Dallas: így sütögettem kislányként a nagymamámmal

Van valami varázslatos a sütésben. Belépünk a konyhába, felvesszük a kis köténykénket, lófarokba fogjuk a hajunkat, és átalakulunk egyfajta házi istennővé.

Sokáig hihetetlennek tartottam, hogy hogyan keletkezhet néhány deka lisztből és pár darab nyers tojásból finom sütemény. Vagy hogy a mézből, aminek az ízét utáltam, hogyan lehet sütés után isteni finom puszedli.

Mikor kicsi voltam, a sütésnek szinte szertartása volt. Emlékszem rá, ahogy a nagymamám előre kivette a hozzávalókat a hűtőből, a kis házi tologatós mérlegén precízen kimérte a hozzávalókat, zománcos vájlingjában hosszú percekig dagasztotta a tésztát, ezután a süteménykezdemény pihenni tért.

Természetesen puszta véletlen, hogy a pihentető idő mindig 40 perc volt, és szigorúan a Dallas sorozat kezdetétől a végéig tartott. Én persze már akkor is türelmetlen voltam, és tízpercenként kiosontam a konyhába, hogy meglessem a tésztát - na meg hogy csenjek is belőle egy kicsit.

Aztán amikor rendeződött a Ewing olajvállalat helyzete az aznapi epizódban, akkor folytatódhatott a munka a konyhában. Mama kinyújtotta a tésztát, kiszaggatta, és tepsibe helyezte. Az én feladatom volt kislányként a legfontosabb: egy apró süteményesvillával meg kellett szurkálnom a tészta tetejét, és egy libatollból készült ecset segítségével lekennem tojással. Aztán megint vártunk. Ha belegondolok, ez a legfrusztrálóbb a sütésben: a várakozás. És miután elkészült a süti, nem az jött, hogy felvágjuk, és már ehetjük is - ki kellett hűteni a kis hamist.

Még ma is mosolyogva gondolok ezekre a pillanatokra. Sem anyukám, sem az anyai nagymamám nem egy nagy cukrászzseni, viszont úgy gondoltam, én nem folytatom a hagyományt. Azt akartam, hogy az én gyerekem ugyanúgy csillogó szemmel szurkálhassa majd a tészta tetejét ,és sóhajtozva ücsörögjön a sütő üvegét kocogtatva, hogy süljön már az a hülye süti.

Azért a saját hagyományaimat megtartom. Mindig az utolsó pillanatban döntöm majd el, hogy éppen kókuszkockához vagy meggyes pitéhez lesz-e kedvem, és sohasem veszem majd ki a hozzávalókat időben a hűtőből.

Bögrével mérem ki az összetevőket, és sohasem leszek hajlandó elővenni egy kést az egy késhegynyi sütőpor kiméréséhez. A gyerekemmel együtt csipkedem meg majd a nyers tésztát, és egész éjjel szenvedünk a hasfájástól, mert forrón, a tepsiből faltuk fel a süti felét.

De a dallasnyi pihentető időt betartom. Csak talán egy kicsit modernebb feldolgozásban, nem a texasi olajfinomítók, hanem az Upper East Side-i csajok mindennapjairól.

• sütés
• sütemény
• nagyszülő
• Lélekprojekt