Utazás, amihez nem kell útlevél

Egy ideje nem találom az útlevelemet, és bár tudom, hogy valahol ott bujkál a lakásban, egyelőre nincs meg. Eddig nem éreztem a hiányát, de most olyan helyre megyek, ahová nem elég a személyi. A hétvégén hajtóvadászatot indítottam a pimasz irat után, és bár továbbra is rejtőzködik, a szétpakolt holmik között másféle utazásra indultam.

A melankolikus vasárnap este azon kaptam magam, hogy egy kupac régi papír között üldögélek, és nagyon jól érzem magam. Amikor az ember egy ideje keres valamit, akkor már mindent, de mindent el tud képzelni, hogy hol lehet, és emiatt mindent, de mindent szétpakol. Régi papírzacskókat, amikben képeslapok bújnak, füzeteket, fényképek dobozát és hasonlókat. És a vizsgálat alá vett kacatokról kiderül, hogy nem is igazán kacatok.

Kedves nagyapa!

Valószínűleg a nagypapámnak és a feleségének szólt az első képeslapom, melyben az óvodai ballagásra invitálom őket. Őszintén szólva el is felejtettem, hogy már oviban tudtam írni. A címzést anyukám írta, de minden mást én. Elég jól szórakoztam a tükrözött betűkön, és azon, hogy valamiért nagyon vonzódtam a felkiáltójelhez, mert szinte minden szó után odabiggyesztettem. A képeslap eszembe juttatta a ballagást, ahogy állunk az udvaron, és valamit énekelgetünk. Még arra is emlékszem, hogy hol ült a nagypapám, aki ma már nincs velünk.

Állójegy

Nagyon örülök, hogy láttam élőben kétszer George Michaelt, az énekes halála után pedig felértékelődött az élmény. Ezen gondolkoztam, miközben néztem az állójegyet, ami a Népstadionba szólt. Nem volt a világ legjobb koncertje, a 20 perces szünet alatt valószínűleg az énekes nem kávéból nyerte az energiáját, de mégis örülök, hogy láttam élőben, és hogy egy papírfecninek köszönhetően elmélázhattam az emléken.

Kicsit homályos, kicsit foltos, de az enyém

Egy borítékban megtaláltam azokat a fényképeket, amiket nemcsak én fotóztam, de én is hívtam elő még a főiskola alatt. Mivel ismertem a határaimat, nagyon okosan fekete-fehér fotókat készítettem Budapestről, mert előre tudtam, hogy a képeknek külön bájt ad majd a patina, amit én idézek elő, igaz, nem szándékosan. Örültem a fotóknak, és mivel több mint tíz éve készültek, érdekes volt összehasonlítást tenni a mai utcaképekkel, felújított épületekkel vagy épp a semmivel, ha valamit csak lebontottak a fotóról, de még nem került a helyére semmi.

Szóval így töltöttem el egy kellemes vasárnap délutánt, ami hatékony ugyan nem volt, de a régi apróságok bebizonyították, hogy akár az időben is kalandozhatunk, ahova úgysem jó az útlevél.

• útlevél
• emlék
• Lélekprojekt