Mitől lesz egy lakás otthon? Ebben rejlik a varázslat

Az egész néhány éve kezdődött, amikor egy drogéria kiárusító kosarában megláttam hat csinos kis poharat potom pénzért. Még egyetemre jártam, kollégiumban éltem, saját konyhám tehát nem volt. Jó lesz későbbre, gondoltam, és magamhoz vettem őket, majd a pénztárhoz álltam.

Öröm volt hazavinni a szerzeményt. Onnantól kezdve, mintha csak új hobbimmal estem volna első látásra szerelembe, tudatos gyűjtögetésbe kezdtem: el-ellátogattam lakberendezési áruházakba, és mindig valami aprósággal tértem haza, amit aztán eltettem későbbre. Tulajdonképpen egy olyan lakásba vásároltam dolgokat, amelyiket még ki sem béreltem, ahol még soha nem is jártam. Lelket adtam egy nem létező testnek. Mintha egy festő lettem volna, aki vászon nélkül vitte fel a festéket.

Diák voltam, sohasem hagytam ott a boltokban dollármilliókat. Attól viszont, hogy kereteimnek csak kis részét tudtam erre áldozni, még nagyobb öröm volt kifogni valami nem drága, mégis szép dolgot. Ezzel ma is így vagyok egyébként. Végül aztán tányérok, edények, képkeretek, dísztárgyak - mindenféle holmi halmozódott fel otthon, a vidéki szobámban pár dobozban, amiket én vettem, és még jó pár, amiket a családtól kaptam szülinapra, karácsonyra. Mind arra várt, hogy egy szép napon elővegyem őket, és másodszorra is örüljek nekik.

Ma, hogy már albérletben lakom, a konyhaszekrényben sorakoznak a pasztellárnyalatú poharak, a mogyorószínű tányérok, a nagy üvegtálakban készítem a sütitésztát, amikor sütök, és azzal a fakanállal keverem, amit főzök, amelyiket évekkel korábban már az otthoni dobozom mélyén tudtam, azokban a fazekakban, amelyeket szintén. Tényleg kétszer örültem nekik, és néha, ha rájuk nézek, melegség önti el a szívemet, mert eszembe jut, hogy ezt még akkor vettem, mikor koleszos voltam, azért, hogy a jövőben majd elővegyem. A jövőben, vagyis már a jelenben. Jól tettem. Mikor a lakásba költöztem, és tengernyi holmi közt ültem egy üres szoba közepén, minden pohár és tányér, ami előbújt a dobozok mélyéről, reményt adott a káoszban, hogy rend lesz, jó lesz.

A lakásból otthon lett. Szerintem tévednek, akik azt mondják, nem foglalkoznak az albérletükkel, amibe költöztek, mert az nem az övék. Nap mint nap ott ébrednek és alszanak el, óhatatlanul is az otthonukká válik, amit a négy fal körbezár. Azt gondolom, az otthon nem attól lesz otthon, hogy kinek a neve áll a tulajdoni lapon. A lelket a lakója viszi belé azzal, hogy beköltözik, és azzal, hogy belakja, ízlése szerint alakítja.

Én imádom szépítgetni az otthonomnak minden zegzugát. Jártomban-keltemben, ha megtetszik egy-egy díszgyertya színe, illata, egy puha díszpárna, vagy csak egyszerűen látok egy sokadik virágos, vintage stílusú holmit, már az ugrik be, hová helyezhetném el a lakásban. Bújom a katalógusokat, az internetet, inspirálódom - és élvezem. Minden darabbal változik a lakás, mindig kicsit alakul aszerint, amilyen épp a hangulatom, amilyen én vagyok. Az otthonom általam változik, az én hangulatomat pedig befolyásolja a környezetem, amiben élek. Szerintem hihetetlenül izgalmas ez a kölcsönhatás.

• Lélekprojekt