Mi a legszebb a novemberben?

Novemberi fagyok idején, miután az utolsó falevél is Szent András lába elé hullik, lesznek még madarak a fákon, akik nem hiszik, hogy ilyenkor nehezebb volna szeretni az eget, és nyári álmunkból mi is elkezdünk ébredezni.

A ködfelhőből mécsek gyúlnak, és máglyaként világítanak az úton. Fénybe vonnak, és tisztábban rajzolnak meg minden arcot, a kései csend pedig hallani enged sok távolinak hitt dobbanást. Közelebbről szólnak a saját hangok, és megsejthetjük a másét: emberekét az emberek között.

Az öreg virágosét, aki mosolyogva köszöni meg a napnak, hogy annyiszor megsimogatta háta görbeségét, a hegedűsét, akinek nem remeg úgy a keze, míg hangszerén lehet. Didergő alakokét, akik krizantémba burkolóznak, hogy ne fázzanak, és féljen hozzájuk érni a feledés, s a kendők alá rejtett szelídségét, aki évszázados házak között söpröget tisztára minden szívet, hogy fehér legyen, mint lánykorában, ha majd megérkezik a tél.

Láthatnánk egymást varázslónak, felhős szemekben régi kékkel arról mesélni, miről álmodtak, kiért virrasztottak a leghosszabb éjszakákon, mit rajzoltak a homlokukra, ha féltek, kivel kacagtak úgy, hogy fájjon, sírtak-e már a boldogságtól, és hányszor szakadt meg a szívük.

Talán mind csavargók vagyunk, kolduskirályfiak, hordozva lámpásainkat, hogy majd egyszer szűk ösvényre érjünk, és hazataláljunk, ahol nincsen bánat, és anyáink, apáink várnak. Ott egy asztalhoz ülünk, régi ismerősként, kik egykor összetalálkoztak, megmelegedtek a fénynél, pokrócot terítettek egy megfáradt vállra, majd továbbindultak a félhomályban, már kevésbé félve, mert a felhők közül néha csillagok tűntek elő, és visszatükröződtek a pocsolyákban.

• ősz
• november
• Lélekprojekt