Egyetlen dolog, amit mindenki csinál, pedig nincs semmi értelme: ezért felesleges

Tisztítás reklámáron! Két darabtól... - olvasta el a szabályos kör alakú, gőz hagyta nyom fogságába esett betűket a napilap fölé görnyedő fiatal nő. Miközben bögréjét felemelte az asztalról, elkapta tekintetét az önkényesen helyet foglaló vizes lenyomat, és amit bekeretezett, ám szeme csak egy szó erejéig vándorolhatott tovább: ...olcsóbb! - szemüvege ugyanis átláthatatlanul bepárásodott, ahogy szájához emelte a még forró kávéját.

Felszisszent, mert megégette a szája szélét. Már nem is volt álmos, ám a kávétól az ébresztést nem ilyen formában remélte. Sietve tette volna vissza a bögréjét az asztalra, párás szemüvege viszont csúnyán megtréfálta: a bögre az asztal széléről lebillenve a földön landolt, és ezernyi apró darabra tört, lefelé útján szabadjára engedve a kávét a iroda vadonatúj luxuskanapéján.

Úgy pattant fel a székből, hogy vagy két méterre maga mögé taszította azt, és azonnal a falon ketyegő órára pillantott rémült tekintettel. Pulzusa az egekbe szökött, arca elpirult. Főnöke a délutáni géppel érkezik Japánból, és fontos leendő üzlettársakat fogad - de jaj, hogyan is fogadhatná őket? Hiszen ő éppen most áztatta el az elegáns iroda méregdrága elefántcsontszín kanapéját, nem beszélve az öltözékéről - bár ez a probléma eltörpült a mellett a tény mellett, hogy hirtelen haragú, az irodát kínos precízséggel berendező, tisztaságmániás főnöke mit szól majd a balesethez.

Modortalan hetvenes férfi volt a főnöke, hófehér hajú, vörösarcú, pecsétgyűrűs alak. Megrögzött nőgyűlölő. Régi motoros a pénzügy világában, és rém gazdag, mégis a fogához verte a garast. Amióta csak nála dolgozott, félt tőle, és bár szíve szerint felmondott volna, a lakbér és egyéb kiadások, na meg a bizonytalan jelentette fenyegetettség miatt nem mert lépni. Helyette stresszelt, fogyott, álmatlanság kínozta és még ismerkedni sem volt ideje, ereje. Pontosan egy éve és két hónapja élt már túl a cégnél mindenesként. Mindenesként, holott titkárnőnek alkalmazták.

Összeráncolt szemöldökkel rongyot, tisztítószert és partvist keresett, majd próbálta eltüntetni a nyomokat. A folt azonban nem tágított. ott éktelenkedett a kanapén változatlanul. Szoknyáját szerencsére valamelyest sikerült a mosdóban kitisztítania.

Egész álló nap, míg az időpont, hogy a reptérre induljon, közeledett, görcsben volt a gyomra. Félt attól, mit szól majd a főnöke a foltos kanapéhoz, és komolyan tartott attól, hogy mindez az állásába kerülhet. Már csak három óra volt hátra. Mit mondjon a főnökének? Semmi sem jutott eszébe, ami mentségére szolgáljon. Az asztalra borult elkeseredettségében, ahol még mindig ott hevert a napilap. Tisztítás reklámáron... - olvasta újra félhangosan, unott hangon a néhai bögre hagyta, immáron száraz karikában. Most azonban a lenyomat bal szomszédságára is átsiklott tekintete, sőt, végigolvasta a teljes mondatot, melynek eddig csak töredékére korlátozódott a figyelme. Kárpittisztítás reklámáron! Két darabtól olcsóbb! Hívjon minket, és mi aznap visszaszállítjuk kitisztított bútorát. Ezen a ponton rögtön más fény vetült a tragédiára.

A megoldás a balesettől fogva ott hevert az asztalon, hát nem hihetetlen? - gondolta, és örült a sors kegyességének. Azonnal telefont ragadott, és hívta a tisztítókat, akik rövidesen el is szállították a bútort. Bár úgy hitte, ez lehet a megoldás, a kanapé kényességére való tekintettel a szakemberek csak hosszabb határidővel vállalták el a folt eltávolítását. Állítólag ez az apró betűs részben a napilap hirdetésében is fel volt tüntetve. Akárhogy is, pár órán belül a főnök megérkezett, az iroda ajtajához érve pedig muszáj volt előtte színt vallani, hogy hová tűnt a kanapé és miért. Mint azt előre sejtette, főnöke rettenetes haragra gerjedt, sőt, kikérte magának az egyébként nemcsak mentő, de egyúttal jószándékú intézkedést. Másnap végül főhősünk valóban pakolhatott.

Közel másfél évig tartott ettől nap mint nap, de már látta, a világ mégsem állt meg. Két hónap múlva egy ismerős ismerősének köszönhetően új állásban helyezkedhetett el, és sokkal elégedettebb volt pozíciójával, mint a korábbi munkahelyével, amit rettegett ott hagyni, holott számtalanszor elképzelte a felmondását. Aggódott, hogy nem lesz tovább, ha az állása a zsugori cégénél megszűnik. A sors azonban, így vagy úgy, de elintézte, hogy ne dolgozzon ott tovább, és ne kelljen folyton a főnök haragjától tartania.

Az élet mindig mindent elintéz. Ha mi félünk is meglépni valamit, tartunk attól, mi lesz tettünk következménye, az idő kereke akkor is tovább forog, és mindenképpen elhozza a megoldást. A kávéfoltos kanapé azóta már tiszta, és új mindenes vigyáz rá, a jobb állás megszerzése pedig szerencsés fordulatot hozott főhősünk életébe. Volt értelme stresszelnie? Nem. Mindkét dolgot túlaggódta, és bármennyire is tartott attól, hogy alakul azután, mégis lett valahogy. Mindig lesz valahogy.

• Lélekprojekt