"Bocsáss meg nekem, néni!" - Séta a fájdalmas múltban

Musculus sternocleido-mastoideus. Vagyis fejbiccentő izom. Mit akar tőlem ez a latin szócsoport, hogy itt zümmög a fülem körül, mint a légy, vagy mint a Pá, kis aranyom, pá dal, mely olykor munka közben felbukkan, barátaimmal egymásnak adogatjuk, míg végül nem tudunk szabadulni tőle. Növekvő erővel ráz a kényszer, hogy kimondjam.

Ez arra emlékeztet, amit gyávaságból elvesztettem. Azokra, akiket elvesztettem. Hiába akarok felejteni. Nem hivatkozom semmilyen érzelgős emlékre a tanulószobából, a métázásról vagy a hosszú sétákról a Várban, a levélváltásainkról, a játszótéri ücsörgésekről vagy a pattogatott kukorica illatáról. Ami bennem él irántuk, az mind ravaszul, kerülőúton érkezett meg hozzám, és egy közönyös terminus technicusban testesült meg a múltam. Azt jelenti, hogy a lelkem megint ott időzik náluk.

Most is kopog ez a bolondos szó koponyám falán, ahogy itt ülök. Még kitöltöttem a kávét a kedvenc csészémbe, és végül itt maradtam veletek együtt. Bámulok ki az ablakon, és közben azon csodálkozom, hogy a természet vajon miért tartja olyan fontosnak az embert. Rossz tréfát űz velünk, hogy olyan nagy gonddal egyénire faragott mindenkit, üggyel-bajjal faragta ki a füle kacskaringóját, a szembogarát, az orra kagylóját, és még arra is ügyel, hogy a szíve percenként lehetőleg hatvanat verjen. Egyszer végre ki kellene mondani azt a metafizikai igazságot, hogy potom holmik vagyunk, csak úgy szeszélyesen kellene összegyúrni az embert. Akkor talán nem fájna annyira mulandóságunk. Nem hinnénk, hogy mi vagyunk az élet mértéke és értéke. Hozzászoknánk ahhoz, amihez nem tudunk hozzászokni.

Furcsa, hogy az emberek manapság már felszabadították magukat az erkölcs, az illem buta nyűgje alól, a szerelem az elfüggönyözött otthonából kiköltözött a parkokba, és mégis, a konvenciók hideg vaspántjai még mindig szorítják eleven húsig lenyúzott szívünket. Ma már szívesebben vesszük, ha valaki cifrán hazudik, mintha becsülettel dadog. Jönnie kellene egy viharnak, ami kisöpörné szalonjainkat. Mert valljuk be, sok szemét van benne, nem lenne nagy kár azért, amit elpusztít.

Mi eddig nem láttuk önmagunkat. Ha őszintén számot vetünk önmagunkkal, ha lényünk legmélyére nézünk, észre kell vennünk, hogy leginkább az irányít bennünket, mit gondolnak mások, hogyan idomuljunk a ki nem mondott normához, melyet egy soha nem ismert távoli árnyalak támasztott. Lelkünk szalonjába csak fanyalgó udvariaskodás, hamisított biedermaier bútorok, cukros, minden őszinteséget nélkülöző érzelgősség lapul. Olyanok lettünk, mint a pályaudvar, ahonnan már nem indulnak többé vonatok. Érezni már nagyon sokan nem tudnak, csak érzelegni. Sokan már pózból sem mondanak igazat, kiveszett az emberi közösség gondolata.

Ha egy szegény asszony sír a klinika bejárata előtt, megnézed őt, talán meg is sajnálod, de továbbmégy. Vigasztalni akartad volna pedig, oda akartad adni neki a nálad lévő pénzt, ebédre akartad hívni, vagy csak egy kávéra, de nem merted. Futottál az érzésed brutális szava elől. Beszélgettél valaha egy koldussal? Felbolygattad valaha a napirended, csak, hogy elintézz valamit, ami nem betű szerinti kötelességed, de lelked mélyéből fakadó szükséglet vagy hóbort? Mintha ma már minden szégyen lenne, ami nem banális.

Visszafeszítem akaratom a múltba, mert én is ilyen vagyok, egy közületek. És lelkem csöndjébe egyszer csak belépdel egy idős néni. A pályaudvar délutáni sárga derengésében álltam. Vártam egy vonatot. Az emberek köhögtek a ködben, és szemem megállapodott egy idő fodrozta arcon. Olyan volt, mint egy kis görnyedt angyal, aki zavartan tekintett körül, hogyan is kerülhetett ide, mintha csak most ébredt volna fel százéves álmából. Ruhái úgy lógtak rajta, mintha egy óriás alakult volna át emberré, minden olyan végtelenül elméretezett volt: a csizmája, a nadrágja, a két szoknya, amit afölé vett, az otthonka és a kabát. Ősz haját decens kis kontyba fogta, láttam, ahogy keze remegve birkózik egy elszabadult tinccsel, majd feladja a küzdelmet, és bágyadtan legyint. Tekintetünk találkozott, és felcsillant a szeme. Odacsoszogott hozzám, és mesélni kezdett. Megijedtem. Idegen volt. Ki tudja, honnan jött. Biztos pénzt akar. Minek mondja el ezt nekem? Saját gondolataim szürke ködében akarok tespedni. Némán. Kietlenül.

- Csak Szolnokig utazom most. Az állomáson kell aludnom, mert már nem lesz csatlakozásom - mesélte. Néztem ezt a ráncoktól barázdált arcot, a redőket, melyek egy életet meséltek el szavak nélkül. A görbe ujjakat, a kérges tenyeret és a végtelen mély, értelmes szemeit. És mégis elküldtem. Hátrébb küldtem a vonatnál, hogy ott biztos több helye lesz, jobb lesz neki. - Köszönöm a barátságát - mondta, és elcsoszogott.

Ezzel együtt kilépett az életemből is. És minden lépésével nagyobb lett szívemen a hasadék. Mert gyermek volt ő, akit eltaszítottak. Csak el akarta mesélni, milyen volt a menyasszonykora, hogyan temette el a gyermekét, drága jó ura szívszélhűdését, milyen volt az aratás, és hogyan visít a disznó, ha hajnalban fél órával később kap enni. Csak egy mosolyt akart, egy percnyi emberséget. És én, a nagy humanitárius, félelmeim, berögzült bizalmatlanságom miatt elküldtem. És ő megsebzett. Most már tudom: át kellett volna, hogy öleljem, hogy a fülébe súgjam, minden rendben lesz. De nem tettem. Azóta pedig időről időre megteremti elmémben önmagát, ahogy hátranéz szomorú szemeivel.

Az emlékezés titáni munkáját végzi mindenki. Hogy mi lesz holnap? Ma még annak örülök, hogy voltam, és nem annak, hogy vagyok. Hogy éltem egy héttel ezelőtt, mosolyogtam, szerettem, kedves szavakat mondtam. Meg kell tanulnunk a múltunk kövéből felépíteni a jövőt úgy, hogy hibáinkat kijavítjuk, okulunk, tanulunk, halkulunk. Addig csak élünk bitangul fél lábbal a múltban, fél lábbal a jelenben, sehol sem otthon, sehol sem biztonságban. Mindig féltem a változástól. De ez bármennyire is riaszt, tudom, hogy mögötte ott vár a szabadság. Leginkább az rémít, hogy bármit el tudnék érni, ha hinni mernék benne. A végtelennek tűnő lehetőségek szorítják gúzsba a szívünk. Isten felénk nyújtja a jövőt. Musculus sternocleido-mastoideus. Itt az ideje használni. 

• Lélekprojekt