Hamarosan bárkit vissza lehet hozni az életbe?

"Ne jöjj el sírva síromig, Nem fekszem itt, nem alszom itt; Ezer fúvó szélben lakom, Gyémánt vagyok fénylő havon, Érő kalászon nyári napfény, Szelíd esőcske őszi estén, Ott vagyok a reggeli csendben, A könnyed napi sietségben, Fejed fölött körző madár, Csillagfény sötét éjszakán, Nyíló virág szirma vagyok, Néma csendben nálad lakok, A daloló madár vagyok, S minden neked kedves dolog. Síromnál sírva meg ne állj; Nem vagyok ott, nincs is halál."

Sokan idézik Mary Elizabeth Frye versét, ha megbékélést keresnek, és hitet remélnek abban, hogy létezésünk több annál, mint amit a földi világban megélhetünk, emlékezetünket pedig szeretteink és életünk során megtett lépéseink nyomai őrzik ahelyett, hogy könnyedén tovasodorná a szél.

Ahogy az elmúlásnak, ideje van a gyásznak is, és a gyászmunkának, mely, ahogy az írónő és a tanatológia kiemelkedő magyarországi képviselője, Polcz Alaine fogalmaz, a soha viszont nem látás, a hang és gyengédség megszűnésének, a közös tervekben rejlő jövő hiányának elfogadása mellett magában foglalja a közös helyek és tárgyak felszámolását, végül a realitásba való belenyugvást a szeretett személy nélkül.

Míg azonban a hagyományos közösségek tradícióinak célja legtöbb esetben a halál elfogadásának és a gyász feldolgozásának megkönnyítése, az urbanizált, modern társadalmak tekintetében már szinte közhellyé vált a halál és a gyász, illetve utóbbi természetes megélésének elidegenítése, tabuként kezelése, miközben az elfogadás folyamatát segítő természetközeli gondolkodás vagy épp a spiritualitás és a földöntúli létezésbe vetett bizalom helyett egyre gyakrabban esik szó az örök élet földi megvalósíthatóságának lehetőségeiről.

Amellett, hogy komoly iparág épül az emberi test alkotóelemeinek kézzelfogható formában való megőrzésére - legyen szó víz alatti korallvárosok építőanyagaként felhasznált hamvakról vagy speciális kapszulák segítségével a fákkal való egybeolvadásról -, a digitális világ személyiségünk bizonyos formában való továbbélésére is lehetőséget ad.

Az emlékoldalak mellett léteznek honlapok és programok, melyekkel az elhunytak éveken át küldhetnek előreprogramozott üzeneteket szeretteiknek - felvetve a kérdést, ez mennyiben akadályozza a gyászmunka lezajlását -, még furcsábbnak és futurisztikusabbnak hatnak azonban az olyan projektek, mint például a LifeNaut, mely egy olyan kísérleti program, illetve közösségi hálózat, ahol a felhasználók létrehozhatnak egy speciális avatárt, mely tulajdonképpen a lehető legtökéletesebb virtuális mása lesz valódi énjüknek.

Fényképeket, emlékeket, hangokat, gondolatokat, életrajzot, videót, tudásanyagot és számos más dokumentumot is feltölthetnek a hálózatra a lehető legnagyobb részletesség mellett, emellett személyiségtesztek alapján rögzíti a rendszer viselkedésmintáikat - sőt, DNS-mintát is küldhetnek -, hogy egy jövőbeli szoftver segítségével később újraalkothassák a személyiséget, illetve a tudatot, bízva abban, hogy a technológiai fejlődés idővel lehetővé teszi, hogy az valamiféle, akár a nanotechnológia által létrehozott testbe - robotba vagy épp holografikus formában - tovább vagy akár örökké éljen. Kérdés, mindez mennyire etikus, vannak azonban, akik úgy vélik, egy évszázadon belül megtörténhet, hogy így hozzanak vissza embereket az életbe.

Megannyi film, regény és tudós figyelmeztet a hasonló kezdeményezések veszélyeire, a kiszámíthatatlan hatásokra, szélsőséges vagy épp valószerűtlen mivoltukra, a transzhumanista mozgalom képviselői közül sokan mégis szentül hisznek az emberi elme és a számítógépes hardverek kompatibilitásában, a személyiség nem biológiai hordozóra való feltöltésének ötletében, hisznek abban, hogy mindez olyan optimista és idealista filozófiát jelent, mely az emberiség fennmaradását is biztosíthatja. Talán csak a lélekben és az élet mulandóságnak köszönhető szépségében, megismételhetetlen csodájában nem.

• Lélekprojekt