Napi fél óra, amitől boldogabb felnőtt lehet a gyerekből

Mindig is szerettem meséket olvasni. Első olvasmányélményeim is a meséhez fűződtek, faltam a Grimm-testvéreket, a magyar népmeséket, Benedek Eleket és Illyés Gyulát, Andersen depressziós sztorijait és Tolsztoj csattanós történeteit. Ezért aztán alig vártam, hogy a gyerekeimnek is mesélhessek a kedvenceimből.

Persze ez nem volt ilyen egyszerű, ahogy naivan elképzeltem. Először a nagyobb lányommal próbálkoztam, de kétéves korában úgy tűnt, teljesen felélénkül attól, hogy beülök a szobájába egy könyvvel, és hát a hosszú mesék sem kötötték le, fogalma sem lehetett, mit is magyaráz anya, neki az volt a lényeg, hogy ott vagyok, tehát buli van.

Rájöttem, kell a fokozatosság, az egyszerű szavakból fűzött hétköznapi történet - és mivel valahogy magamtól sosem tudtam mesélni, így rászoktunk Bartos Erika könyveire, ahol pár sor van és egy képecske, pont elég. Anna, Peti és Gergő történeteivel jól elvoltunk néhány évig, főleg, amikor a kistesó is megszületett.

Aztán szép lassan kezdtem bevezetni a rövidebb magyar népmeséket, amikben a három királyfi elindul szerencsét próbálni, és mindig a legkisebb az, aki a jó szíve miatt megkapja a kellő segítséget, és kihúz mindenkit a slamasztikából. Közben rá kellett jönnöm, hogy némelyik mesét erősen cenzúráznom kell! Ezért nálunk nem volt felnégyelés, durva kaszabolás és "fejét vétetem", de azért így is világossá tettem, ki a gonosz és ki a jó. És a gonosz - finomított verzióban ugyan, de - meglakolt azért a gonoszságáért.

Azt kell mondjam, imádták! Az esték elmaradhatatlan része lett, hogy mesélek nekik, ők pedig az ágyukban hallgatják, csak nagyon ritka esetben maradt el ez az anyás rituálé. Nekik is, nekem is jólesett, bármilyen hektikus is volt a napom, ez lenyugtatott és elcsendesített belülről. Az a fél óra csak a miénk volt, az övék és az enyém. Úgy is mondhatnám, a manapság divatos én-időhöz hasonlóan ez volt a mi-időnk. Nemcsak nekik, de nekem is jólesett elmerülni a jó és a rossz mesebeli összecsapásában, ahol mindig a jó került ki győztesen.

Ráadásul szinte minden este repetáztak, és még egy mesét kértek, így újabb és újabb könyveket kaptak karácsonyra, születésnapra - népek meséit, hercegnős mesegyűjteményt, állatos történeteket. Szigorúan szemléztem a könyvesboltok kínálatát, mert sajnos sok gyengébb kötet is ott lapul az üzletek polcain.

Soha nem magyaráztam a meséket, nem vontam le helyettük a tanulságot, hagytam, hogy úgy és annyit fogjanak fel belőle, amit tudnak. Olyankor meg csak mosolyogtam, amikor egy mesebeli szituációra, emberi tulajdonságra ráismertek a való életben.

Hogy mit nyertek vele? A szókincsük elképesztően bővült, megtanultak odafigyelni, és a képzeletüket is megmozgatták. Nem készen kapták a képeket, mint egy tévés mesében, hanem olyannak képzelték el a hétfejű sárkányt, amilyennek csak akarták, és a királykisasszonyok szépsége is csak azon múlt, mennyire akarták őt gyönyörűnek látni.

Most 11 és kilencévesek, tudnak olvasni, élvezik a tévében látható meséket és családi filmeket is - de attól még ragaszkodnak a mi-időnkhöz. Már nem minden nap sikerül összehoznunk, mert a tanulással elmegy az a kevés esti idő, amit együtt tudunk tölteni. De amikor úgy alakul, hozzák a könyvet, hogy "Anya, mesélj!".

Időközben áttértünk a meseregényekre, és én fejezetekben tálalom nekik a történeteket. A kiscicáról, aki segít átvészelni a főszereplő kislánynak, hogy új városba költöztek, vagy a kutyusról, aki elszökött és alig talált haza. Szeretik Geronimo Stilton, az egér kalandjait és Milly Merlettit, a tinilányt, aki varázsruhák segítségével utazgat az időben.

Nagylányok, sok mindenben nem kérik már a segítségem - de amikor mesélek nekik, akkor úgy érzem, nem változott semmi. Ők mindig az én kicsi csirkéim lesznek, és én mindig az anyukájuk. Aki sosem fogy ki a történetekből.

• Lélekprojekt