menhelyről örökbe fogadott állatok kutyák

Egészen kiskoromtól fogva volt kutya a háznál, sőt, egy időben macska, hörcsög és papagájok is színesítették családunk életét. A bölcsőmet egy hűséges tibeti terrier - ázsiai puli - őrizte, nem engedett be hozzám a szobába senkit, saját magát is beleértve. A küszöbön leste, mi történik.

Óvodás voltam, amikor új jövevény érkezett hozzánk, egy apró, fekete kölyökkutya képében, hogy megpróbálja korábbi ebünk hiányát enyhíteni. Aki nem kutya mellett nőtt fel, annak furcsa lehet, amit most mondok, de szinte testvéri szeretetet éreztem iránta. Amikor 16 éves koromban elveszítettük, megszakadt a szívem. Valószínűleg ez volt az az esemény, ami a mai "állapotokhoz" vezetett.

Azokban az években egyre több figyelmet kaptak az állatmenhelyek, ahogy a gyepmesteri telepek is, amelyek nem keverendőek össze az előbbiekkel. Ettől örökbefogadási hullám tört ki a családban.

Miután nagynéném kutyaállománya egyre, édesanyámé kettőre nőtt, úgy éreztem, ideje tennem valamit, mert én sem élhetek kutyátlanul. A főiskola elején befogadtam első saját ebemet, Emmát. Egy évre rá úgy döntöttem, ideiglenes befogadó leszek, de nem jött össze, mert "véletlenül" örökbe fogadtam legelső védencemet.

A harmadik kutyára nem találtunk más indokot a párommal, csak hogy kertes házba költöztünk, kell "valami nagyobb" is, hiszen a két kicsi nem nyújt elég védelmet a betörések ellen.

Kinéztünk hát magunknak egy már akkor tízéves, kissé süket, kissé hályogos szemű, de imádnivaló dalmatát a fajtával foglalkozó egyesülettől. Őt is hazavittük.

Most biztosan azt kérdezed, miért tettük mindezt. Többen talán azt hiszik, hogy azért, mert ettől jobb embernek gondolhatjuk magunkat. A valóság azonban az, hogy azért, mert szükségünk van a szeretetükre.

A mentett kutya soha nem felejti el, mit tettél érte, ezért nap mint nap csak azért él, hogy meghálálja. Amikor ma este a munkától megfáradva hazaérek, semmi nem esik majd jobban, mint azt látni, mennyire örülnek, hogy újra együtt lehetünk.