Még egyszer a Bodzavirágról

Egy évvel azután, hogy egy világ ünnepelte a Saul fiát, újabb magyar alkotást ismert el az Akadémia a 89. Oscar-gálán. A Mindenki című kisfilm megnyerte a kategóriájában az Oscar-díjat. Vitathatatlanul óriási siker ez nemcsak az alkotóknak, hanem egész Magyarországnak.

A kezdeti euforikus ünneplés után azonban pár nap elteltével, és azóta is egyfolytában gyűlnek a negatív felhangok. Nemcsak vélemények formálódtak, hanem kritikák. Nemcsak érvekkel alátámasztott kritikák, hanem ítéletek.

Nemcsak megfellebbezhetetlen ítéletek, hanem rosszindulattal és rosszmájúsággal átitatott szidalmak, alázások, trollkodás. A fröcsögő és megkeseredett kommentek mögül sokszor kihallatszik az irigység. Én mégis napok óta a Bodzavirág dallamát dúdolom, és nem tudja senki elrontani az örömömet.

A színtiszta örömre való képtelenség

Véleményszabadság van, természetesen, de ez lassan egy irányba tendál. Úgy néz ki, mi, magyarok nem vagyunk képesek annak a sikernek örülni, ami a miénk. Olyan, mintha évszázadok óta igazodnánk a himnuszunk szomorkás gondolatához, miszerint "Bal sors akit régen tép". Néha úgy tűnik, a siker itt valamiféle átok vagy felesleges fényűzés, de legalábbis gyanús, és mindenképpen irigykednivaló.

Az az elfogadott, ha mindenki megmarad a középszernél, nincs kilengés semmilyen irányba, mert ha a szomszéd kertje zöldebb, hát dögöljön meg a tehene is. Ha dicsőséget hoz valaki a honra, azt kóstolgatjuk, kétségbe vonjuk, megkérdőjelezzük az elért eredmények jogosságát, és még véletlenül sem respektáljuk a küzdelmes utat, amit az illető bejárt előtte.

Itthon mindenki óriási és szakavatott kritikus, és mindig mindent jobban tud a másiknál. A sikertől való depriváció nemzeti alapélménnyé vált, ha pedig mégis bekövetkezik, valahogy nem tudunk vele megbirkózni, normálisan fogadni, felvállalni a világ előtt. És végképp nem tudunk amögé állni széles mosollyal, szívből jövő gratulációval és szeretetteljes támogatással, aki sikert hozott az ország számára.

Oka van annak, hogy mindenkit megérintett

A lányom mutatta meg a kisfilmet, mint szakmabeli. Miután megnéztem, tisztán emlékszem, hogy egyszerűnek tartottam a történetet és a kivitelezést. Egyszerűnek, de nem középszerűnek. Aztán meghallottam a végén a Bodzavirág akkordjait, Nemes Nagy Ágnes gyönyörű sorait, Balázs Árpád lélekemelő dallamait. Elhűlve bámultam, valami felszakadt a lelkemből, és kirobbant belőlem a sírás.

A kisfilm akkor, ott, abban a pillanatban talált be nálam, és én feledtem minden gyarlóságát. Katarzis volt, régen érzett, kicsit furcsa és érthetetlen. De működött, mert olyannyira egyben volt benne minden. A két különleges kislány fantasztikusan természetes játéka, a képek mögött lappangó diktatúraellenes finom felszólalás, és a végén a zenitként tündöklő Bodzavirág. Mélységesen megérintett, és úgy tűnik, a tengerentúlra is átvitte a varázsát.

Más a vélemény és más az "ekézés"

Ha fogadatlan prókátora lennék a filmnek, azzal kezdeném, hogy ez egy kisfilm, vagyis nincs lehetősége a nagyfilm eszköztárával élni. Tehát terjedelme révén nem lehetséges a karakterek elmélyítése, a narráció több szinten való prezentálása. Nem lehettek benne bonyolult dialógusok vagy különleges filmtechnikai effektek.

Ez egy egyszerű, letisztult és lineáris, érzelmeket megmozgató emberi történet volt. A trollkodó kommentelőknek esetleg nem jutott eszébe, hogy az Akadémiát is pont ez nyerte meg? Nem jutott eszükbe. Jött a szarkazmus és vitriol, gúnyolódás és sárdobálás, ok és jog nélküli ekézés.

A Bodzavirágról eszembe jut a pipacs is

Van ennek a jelenségnek egy külön neve az angolszász területeken. Úgy hívják, hogy tall poppy syndrome, vagyis el kell taposni, le kell törni a sikerét annak, aki valami kiemelkedőt alkot, ám valamiért nem szimpatikus nekünk. Vagyis minden magasra nőtt pipacsfejet le kell vágni, hogy ne tűnjenek ki a sorból, hanem asszimilálódjanak a középszerbe, és ne zavarják az elismertségükkel és a sikereikkel a köreinket.

Szigorúan hangzik, ugye, de ha őszintén a szívünkre tesszük a kezünket, mi is beleesünk néha ebbe a betegségbe. Az irigység a bibliai idők óta foglakoztatja az embereket, éppenséggel ez a hatodik főbűn. De itt most teljesen érthetetlen, mert magyar siker született - mi pedig magyarok vagyunk. Nem csak szimplán örülni kellene, gratulálni és elismerni?

Ideje van az örömnek

Mindennek rendelt ideje van, írja a Biblia. Vagyis ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek, ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek. Most az örvendezésnek van itt az ideje. A színtiszta, hátsó gondolatok, átérzések és áthallások nélküli közös örömnek.

Meg kellene próbálni egy kicsit magunkénak érezni a kisfilm elismerését. A Bodzavirág dicsőséget hozott nekünk, és jó hírét keltette a magyaroknak a világban. Ránk fért. Ez az Oscar-díj tehát nem csak a készítőké és a szereplőké. A Mindenki sikere - mindenkié ebben az országban. Miért ne örülnél neki?

• oscar
• siker
• film
• féltékenység
• rossz szokás
• Lélekprojekt