Magyarországon akarunk családot alapítani! Ne kergessetek el!
Az országnak józan álmodozókra van a legnagyobb szüksége.

nagykep?cikkid=167343&kep=anya-gyermek1-lead

Az óév végéhez közeledve mindannyian számot vetünk az életünkkel: megtettük-e az elégséges lépéseket céljaink elérése felé. A tunyaság ilyenkor még erősebb kontúrt kap, a tehetetlenség ezeken a napokon nem mentség, fogadalmak ezrei szólnak a jövő évi tudatosságról. A temérdek magasztos döntés mégis meginog, ha az ember az álmokat a valóságba próbálja átültetni. Nem könnyű ma nagyot álmodni.

Ez a próbatétel még keményebbé válik, ha az álmodó történetesen Magyarországon tervezi a boldogulást. Szeretem ezt az országot. Számomra a napnál is világosabb, hogy nem szükségszerűen kellenek eget rengető célok a boldogsághoz: érezheted magad a világ urának egy apró, szőlőlugasos tornácos házban, egy család és egy udvaron futkosó kajla labrador társaságában is. Ócska közhely, mégis imádnivaló idill, amiért ezrek tennék össze a kezüket ma az országban.

Csakhogy ez nincs így

Aztán mégis belelóg a bilibe a kéz, az északi szél pedig otromba módon elfújja a mesekönyvet: a csekélynek tűnő álom is mérföldekkel arrébb van. Míg a munkabérek gyakran kétségbeejtően alacsonyak, ezzel egy időben az albérletárak az egekbe szökkennek. A főbérlő megteheti, hogy - jó esetben - egy kifestés után kvázi bécsi összegű lakbért kérjen el lakásáért, hiszen így is találni fog olyan bérlőt, aki a fogait összeszorítva örül annak, hogy ha a hónap végére le is nullázódik, legalább mindvégig volt fedél a feje fölött.

Egyedül már gyakorlatilag lehetetlen fenntartani egy lakást, a csekély bevételből pedig szinte elképzelhetetlen félretenni egy ház megvásárlásához elegendő összeget. Így a magyar családnak marad a jelzáloghitel, és az ebből következő nyomasztó kiszolgáltatottság. Vagy külföld.

Mert ugyan ki szeretne egy olyan országban élni, ahol családalapítást követően folyamatos nyomásban kell élni, félve a leépítésektől, gondosan kiszámolva és a minimálisra szorítva a kiadásokat az utolsó fillérig? Nemrégiben egy internetes fórumon szembesültem azzal, hogy mennyi édesanyának kell feszülten várnia a gyest hónapról hónapra, mivel ennek a néhány tízezer forintnak is pontos helye van a kiadások finanszírozásában. Ez természetesen nem az ő szégyenük, sokkal inkább a szociális hálóé, ami ugyan lelkesen tapsol a családot alapítóknak, kellő biztosítékot viszont már nem jelent számukra.

Nem is meglepő hát, ha a közhangulat meglehetősen paprikázott, a harcok sokszor eleve kudarcra ítéltek, az álmok pedig a temérdek fizetési felszólítás alatt, a fiók mélyén hevernek. Megerősödni látszik a hit, hogy becsületes úton képtelenség meggazdagodni, a boldogság pedig nem jár alanyi jogon, ezért a társadalom lassan-lassan elveszti a maradék önbizalmát is. Pedig nem kellene így lennie.

Normális vagy?

Ha egy huszonéves azt mondja, a tervei között márpedig nem szerepel külföld, egy szempillantás alatt gyávasággal vagy ostobasággal bélyegzik meg, esetleg politikai elkötelezettséget vagy jó vastag pénztárcával rendelkező szülői hátteret szimatolnak a háttérben. Pedig a közhiedelemmel ellentétben szép számmal akad olyan, aki nem kénytelen maradni, csak maradni akar. Az országnak pedig talán pontosan ezekre a megszállott álmodozókra van a legnagyobb szüksége.

Szeretem ezt az országot. Mert itt a vadidegen honfitársainkkal is vannak belénk ivódott, közös élményeink. Élénken él bennem az este, amikor a Filozófusok kertjében egy látszólag felettébb piperkőc, tinédzserkorú, diszkós társaság a kilátást kémlelve iszogatott, miközben a Tabánból a Skorpió-koncert számai szűrődtek fel. Bár a stílust összeegyeztethetetlennek gondoltam, ahogy a generációkat is, egyik bájos suhanc mégis szinte harsogni kezdte, hogy "azt beszéli már az egész város". Ott egy pillanatra egyértelművé vált, hogy micsoda illúzió a két különböző ember közé rajzolt határ.

De nem csak az ilyen imádnivaló semmiségekért érdemes itt élni. Ennél az icipici országnál kevés különlegesebb van a világon. A társadalmat felépítő hagyományaink bámulatosan szépek, a nyelvi fordulataink bája megismételhetetlen, és talán messze földön sem találni még egy népet, ahol a szűk pénztárcával is ilyen őszintén tudnak mulatni, és ahol a gyászt mégis ilyen mély hittel élik meg az emberek.

Hiszek abban, hogy nem véletlenül születtünk erre a vidékre, hanem azért, mert itt van dolgunk. És abban is, hogy ez a föld sokkal többre hivatott a lemondó legyintéseknél. Az álmokból talán jócskán visszább kell venni, és az út is sokkal hosszabb és göröngyösebb, de a titok talán csak az, hogy a nehézségek közepette is meg kell tanulni rajta hálával sétálni. Tapasztalataim szerint minden földre huppanásnál ott van egy kéz, ami segít felegyenesedni. Vagy ahogy egy gyönyörű közmondás is tartja: nem az a fontos, hogy milyen gyorsan haladsz, a lényeg csak az, hogy ne egyhelyben állj! Ha egyetlen bölcsességet viszel magaddal a jövő évre útravalónak, akár ez is lehet az.

Ezt is szeretjük