Ez a két lélek senkinek nem kell?

Gyöngéd források / az állatok. Aki szereti őket boldog. / Akiket szeretnek boldogok. / Természetűzte, gyönyörű, szegény kis koboldok - írta Szepes Mária. Sok állat azonban nem tapasztalhatja meg, milyen szeretni és szeretve lenni, és sajnos nem is feltétlenül csak a természet űzi őket. Ők a kóborok, akikről senki sem tudja, mennyien is lehetnek Magyarországon - annyi azonban biztosra vehető, hogy milliós nagyságrendről van szó.

Ennyi kis jószágra nyilvánvalóan nincs fogadókészség - az egyetlen megoldást a mind szélesebb körű ivartalanítás jelenti, hogy minél kevesebb olyan utód jöjjön világra, akit senki nem várt, és akinek nyilvánvalóan otthontalanság, betegség, folyamatos életveszély jutna osztályrészül. Hogy mindehhez a magam lehetőségei szerint hozzájárulhassak, bő fél éve csatlakoztam a Zárjuk be a kóborgyárat! Facebook-csoporthoz, amely éppen ezt a fajta prevenciót tűzte ki célul.

Az ivartalanítás mellett jó néhány cicának sikerült gazdát is találni - ám most, a kismacskaszezon kellős közepén a nagyobbaknak csökkentek az esélyeik e téren. Pedig csodálatos lények ők is, tele jósággal. Van, aki az előélete dacára képes feltétel nélkül bízni az emberekben, van, akinek ez nem megy olyan könnyen, de megható igyekezettel próbál szocializálatlan vaddisznóból kultúrlénnyé válni. Mint például Demóna és Góliát, a Kóborgyár "házaspárja" - ez már csak azért sem szó szerint értendő, mert mostanra természetesen mindketten ivartalanok. Utóbbi gondolatait jegyeztem le.

A szürke ötven árnyalata - A hamuszínű Góliát cica története

"Most nem az azonos című filmről lesz szó. Az én történetemet maga az élet írta.

Lumpenproletár-család sokadik szülötteként láttam meg a napvilágot. A hátrányos helyzetemmel szorosan összefüggő neveltetés- és iskoláztatásbéli hiányosságokból adódóan ennivaló plüsscicából hamarosan a környék egyik leggázabb macskaarca lettem. A kajáért-piáért éppúgy meg kellett küzdenem, mint a nőkért, és ha ez nem lett volna elég, jó képességű simabőrűek is hajkurásztak, bár máig sem értem, az ő köreiket mivel zavarhattam.

Aztán egyszer újabb simabőrűek jelentek meg, galád módon becsalogattak valami otromba installációba, és már vittek is herélni. 

Hamarosan megérkezett az ideiglenes befogadómhoz egykori kolóniatársam, Demóna is, akivel addig a csatakandúr-konkurencia miatt nem teljesedhetett ki a szerelmünk. A sors iróniája, hogy mire egymásra találtunk, mindketten átestünk az ivartalanításon. Így nem is tudok hasonló korhatáros mutatványokról beszámolni, mint amilyenek a fent említett filmben láthatóak, megjegyezném azonban, hogy minden lelki sérülésem dacára sokkal egészségesebb személyiség vagyok, mint a főszereplő Christian Grey.

A nagy összeborulás folyományképp Demóna és én immár egy macskaként gyűlöltük az emberiséget, ami talán érthető a korábbi tapasztalataink fényében: nekem a farkam veszett oda a kinti lét viszontagságai közepette, asszonykámnak a fogai. Nem kis időbe telt, mire legalább részben levetkőztük a félelmünket, illetve az abból fakadó agresszivitást. Mostanság kifejezetten igényeljük az emberi társaságot. Tény, hogy simogatni egyelőre csak korlátozottan lehet minket, de az indulatkezelési tréning hatására szépen fejlődünk. Mi több, már-már civilizált macskáknak vagyunk mondhatóak: nem hangoskodunk, nem rombolunk, és professzionálisan használjuk az almot. Demóna lassan megtanul késsel-villával enni, nekem minden igyekezetem ellenére akadnak kisebb hiányosságaim az illem terén, a konzervet például hangos böfögéssel köszönöm meg, állítólag már csak a sör meg a távirányító hiányzik a mancsomból. Viszont a trágár beszédről teljesen leszoktam.

Az egzisztenciánk azonban továbbra sem megoldott. Ahol most vagyunk, véges a kapacitás. Sok saját mentett állat él már ott, ráadásul sok nehéz sorsú társunknak kellene a hely, hogy ne az utcán rohadjanak meg - ezt nem én mondtam, az ideiglenesemnek van ilyen szókincse -, és hozzánk hasonlóan elindulhassanak egy cicához méltó élet felé.

Várjuk azt az önként jelentkezőt, aki végleges otthont tudna adni nekünk. Első olvasásra talán nagy kérésnek tűnik, de - éppen a problémamentességünk okán - benti cicák szeretnénk lenni, esetleg nyugodt környéken kinti-bentiek, bár az igazat megvallva egyikünket sem vonzanak már a külvilágban rejlő kihívások. Mivel soha többé nem akarunk elszakadni egymástól, együtt költöznénk. Igazi családra vágyunk, akiknek a megértést és a türelmet olyan szeretettel hálálnánk meg, amilyet csak egy - vagyis két - exkóbor képes adni."

Fotók: Zárjuk be a kóborgyárat! csoport, Góliát- és Demóna-portré: Gärtner Dóra

• állat
• állatvédelem
• felelős állattartás
• macska
• Lélekprojekt